(L’aube dans la chambre)
Álomba merült fejet érint a pirkadat tüze,
A homlokcsonton szétterül
És ellenőrzi, hogy ez az ember a tegnapival azonos-e.
Ablakkereszten át lábujjhegyen beosonnak a színek,
Oly régen megszokták már hogy zajt ne csapjanak.
Timor felől jön a fehér Palesztinát is érintette
Lám kibomlik most az ágyra hengerül
Ez a másik Kínát hagyta ott bár jönni semmi kedve,
Lám villan a tükrön
Máris mélységet ad neki
Elég ha mellette marad.
Egy újabb a szekrényhez lopódzik és bedörzsöli kis sárgával,
Az meg némi feketét
Fest az ember nyomorára,
Ki az ágyban pihen épp.
Szól a lélek látva ezt
Aggódó anya ő a fekvő test mellől tapodtat se mozdul:
„A végzet még nem ért ide
A félhomályból lélegzete
Hallik a testnek mely lakja napjaim.
A legnagyobb fájdalom
Ha sosem gyötör a kín
És bezárt kapuk előtt
Hontalan marad a lélek.
Egy napon tőlem elveszik az itt heverő lomha testet.
Pedig szeretem találgatni formáit ágyruhák alatt,
Kényelmetlen mederben kell sodródnia barátomnak a vérnek,
S ott a kéz is matat
Babrál néha valami álmot
Melynek majd nyoma sem marad
Sem a testben sem a lélekben.
De alszik fojtsuk vissza gondolatainkat mert még felébred,
Könnyen megszokható
Nem is olyan nehéz ez,
Nem csapok több neszt mint a lomb ahogy növekszik
Mint zöld közt a rózsa.”
(Ford.: Lackfi János)
(Forrás: Dunatükör 2002. dec.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése