Öreg férfi - Mednyánszky László festménye
Valahol a Kárpátokban, valahol a Tátra előtt, valahol a szúlyói szikláknál, valahol a Fehér Patak-völgyben, valahol az álmaimban élt és él az öreg bacsa. Öreg bacsa nyolcvan éves, kilencven-százéves (éveivel), időtlenül bacsák ivadéka: századokban ébred. Nézi a felhőket, hangyák iramlását. Öreg bacsa álma az én álmom, öreg bacsa fenyvesei az én fenyveseim, erdősége erdőségem, viharai viharaim, varázslata varázslatom, a juhnyája a juhnyájam. Sziklák előtt, a tisztáson ül halinadrágban, kását kever, sűrűsödő brindzsát háncsok között; bogyókat gyűjt, főzi a fenyővizet, borókapárlat ünnepe körüllengedezi szarvasait, madarait. Sasok szárnyain égi füveket tépdes, fényeket sző, szálaiból árnyéktalan tekercseket gurít a völgyekbe, de aztán a föld is a jussa: belecövekeli magát hegyek dobbantásaival. Nem hallatszik ide fel a falu harangja, és sohse jár lenn. Felhozzák neki a sót, cukrot, olajat, petróleumot. Elképzeli a tutajokat, az oltárt, a templomot, sírkertet sohse látott meztelen kövekkel. Nem mozdul a helyéről. Ő a mozdulatlanság. Meg a csönd, a benne szertegyűrűző, meg a százféleképpen moccanó magány, meg a szélzúgás, a nagy havazások. Állhatatos létezések halhatatlansága: a bacsák örökké élnek, átadják egymásnak – mint a botot, táncot, mosolyt – az arcukat. S a hegyek, sziklák, felhők, vizek, vízesések, patakok rendje sem változik: bennük: a táj, idő. Behatárolja őket bár, így válnak végtelenné. A végtelen Ő. S ha előveszi magafaragta ötlyukú furulyáját, az est lekuporodik hozzá csillagaival és szellemeivel. S messziről, messziről, az idők távlataiban én is hallgatom...
(Utóiratként: Emlékezem1944 nyarára, amikor fent jártam nála valahol ... valahol a ... És 58 év elmúltával talán én is öreg bacsává változtam ... a dallal...)
(Forrás: Dunatükör 2002 dec.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése