Engem az szerencse mast próbára vetett,
Sima tengelyéről nyakra leeresztett,
Világ csudájára, vélem, hogy engem tett,
Íly veszedelmekre engemet eresztett.
Nincsen az világon oly jó bolcs katona,
Az ki gonosz társhoz önnön magát adgya,
Hogy sok elvett prédát ő ki ne okádna,
Végre gyalázattal világból kimúlna.
Nem szánnya szegénnek gazdagnak marháját,
Gyakorta megássa koldusnak is házát,
Soha nem kémélli az urak majorgyát,
Tolvaj megkerüli polgár itállóját.
Azonban az tudgya, hogy szerencse dolga,
Utána futva megy undok gyalázattya,
Bujdosás ő dolga, maga is jól tudgya,
De sok latorságát ő el nem hadhattya.
Gondolám, én valék illyen állapotban,
Erős, gyors, fiatal, ifjúi voltomban,
Csintalan, negédes minden útaimban,
Enyves kezű valék széllyel bújdostomban.
Jaj gonosz szerencse, miért csalál engem,
Ugyan megbódittád én ifjúi elmém,
Csak ez darab fődet szüntelen kerültem,
Azonban tömlöcben heverésben estem.
pironkodhatom már, hogy illy gyalázatban,
Egynihány nap éltem az vörös toronyban,
Látom, senki sem szán, vagyok illy nagy búban,
Báneimért lészek már nagyobb kínokban.
Engem ez világon tartnak fő tolvajnak,
Tudom hogy mondanak húzónak vonyónak,
Minden tolvajoknak híres gazdájának,
Vélem, hogy utánnam főebbek támadnak.
Törvényre vonyának sok jó főemberek,
Elő szólítanak ime látom ezek,
iminnend amonnand sok levél érkezik,
Kiért az én szivem nagy bánatban esék.
Engem ítélének hóhér fegyverére,
Azután testemet sárvári kerékre,
Magam is tudom, méltó vagyok erre,
Isten, visely gondot én szegény lelkemre.
Régi jó barátim, kérlek, az Istenért,
Jámborul éllyetek az Jézus nevéjért,
Kik prédát szerettek, nyilván elhiggyétek,
Kerékre, pallosra, kötélre tesztek szert.
Siralmas óhajtást néked Uram nyujtok,
Tudom hogy külömben én meg nem újulok,
Országodban veled vigadoznyi fogok,
Mikor színed előtt arccal leborulok.
Serkenj föl én lelkem, az Úr veled vagyon,
Énekeljen lelkem az Úr előtt nagyon,
Hogy könyörgésedre dicsőséget adjon,
Téged országában hamar bébocsásson.
Zokog az én lelkem számtalan bűnömért,
Mint tolvaj keresztfán, undok vétkeiért,
uram, téged kérlek az te érdemedért,
Ne vess az pokolra förtelmességemért.
Itt vétettél engem, tudom, gyalázatra,
Tagjaimat adád külömb féle kínra,
Nem félek haláltól, bátran megyek arra,
Nyakamat kinyujtom hóhér pallosára.
Légyen nagy dicsőség néked oh Jehova,
Tengernek és mennynek, földnek drága ura,
Az ki gondot visel szegény szolgájára,
Lelkemet is ne vesd pokolnak kínnyára.
Igazán megmondom, az ki jámborul él,
Sem mezőn, városon, falun, sohul sem fél,
Istennek áldása röpül reá mennybűl,
Holta után osztán örökkön Úrral él.
Férfiak, asszonyok, szűzek szép virágok,
Széllyel imitt amott ti az kik bujdostok,
Bölcsőben feküvő gyönge liliomok,
Az Jézus nevéjért ti megbocsássatok.
Isten oltalmazzon titeket ezektől,
Mert én nem függöttem soha az vénektől,
El ne szakadjatok Isten igéjétől,
Tanácsot kérjetek csak az Szentlélektől.
Ezeket leirám keserűségemben,
Sárvári tömlöcben vagyok könyörgésben,
Az egy ezer hatszáz és hat esztendőben,
Az bújt más havának második hetében.
ngy Péter én nevem, versfejek mutattyák,
Én életem renddel előtökben adgyák,
Valakik magukat rossz életre adgyák,
Gonoszl elvesznek, maguk is jól tudgyák.
*
cantio (lat.): a 13. századtól egyszólamú latin nyelvű vallásos ének. - Jellemzői: strófikus szerkezet, refrén, dallamosság. Melodikájában népi és egyh. elemek keverednek. Leggyakoribb szerkezeti formái: AAB, AABA. A lit-n kívül is gyakran szerepelt pl. egyéni ájtatosságokon, körmeneteken, konfraternitások összejövetelein. Terjesztői elsősorban szerzezetesek, diákok voltak.
*
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 62-65. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése