Boldog az ki akarsz lenni életedben,
Bízik lelked egyedül csak az Istenben,
Szent parancsolatjat foglaljad szivedben,
Minden dolgaid közt azt forgasd elmédben.
Az hatalmas Isten, ki mindent teremtett,
Csak ő z ki adhat egyedül életet,
Az kinek mit adott, tüle vissza vehet,
Az kivel akarj ő mindjárt jót tehet.
Teremtett állatok semmit sem adhatnak,
Mert álhatatlanok, hamar megváltoznak,
Állapotjokban végig nem maradhatnak,
Elrendelt határok után mind elmulnak.
Hertelen elmuló hizelkedő világ,
Csak árnyékot mutatsz, mint az felvett verág,
Kivántatod magad tavasszal mint zöld ág,
Maga minden dolgod neked csak álnokság.
Oh én szegin lelkem, utáld hát ezeket,
El ne tébolyítsa ez világ eszedet,
Mert ez sokat igér, hiteget tégedet,
De nem adhat semmit, sőt gonoszra vezet.
Régi és új példák megtanítnak erre,
Hogy ez világ viszen csak számtalan bűnre,
Minden jóktul megfoszt, tanít kevélységre,
Annakután viszen nagy veszedelemre.
Írtam ez verseket keseredett szívvel,
Istenhez kiáltván buzgó könyörgéssel,
Rakva lévén lelkem az jó reménységgel,
Éjjel-nappal víván lelki ellenséggel.
(Forrás: Az elmúlástól tettenérten 61-62. old. – Válogatta és szerkesztette, az előszót írta Z. Szabó László - Kozmosz Könyvek, Bp. 1983.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése