Herczeg Károly: Miatyánk

Futott, lihegve menekült szíve alatt dobogó bűnével, mely felnyomta a vért a torkába s ott fojtogatta, tovább haladt a halántékán s ott lüktetett, ráncigálta az idegeit, végül szemében szorító, kápráztató fájdalommal ült meg. Száját összehúzta egy keserű, tompa érzés. Lefutott a folyó partjára, az esőpárás, ködös szél belefúrta magát ruhájába, megborzongatta testét, de fejét majd széjjel tépte a forró, lázas lüktetés. Szeme előtt hullámzó, fényes pontokat és kusza vonalakat látott. Érezte, hogy a szél befúj az ujján, a kendőjén át, de nem iparkodott kendőjét összehúzni. Lázas energiátlanság lepte el.

Mindegy... mindegy... Most már...

Futott a végzete elől, futott a végzethez, mely nem hagyta őt pihenni. Lent futott a kavicsok, kövek között a folyó morajától elkábítva... csak tovább... itt még ne... Meg-megbukdácsolt, futott tovább hideg, remegő testtel s forró aggyal. A folyam is haladt vele együtt, az árral haladt, csak azt nézte... mindjárt, mindjárt... most még nem, majd távolabb a füstös, ködös kéményerdőtől, a gyilkos levegőjű, zakatoló, sípoló, kormos erdőtől, amely beszívja magába áldozatait, megrontja, megmételyezi agyukat, megfertőzi vérüket és azután kilöki magából, mint az elhasznált gőzt.

Az eső, mely eddig is ott lebegett apró, láthatatlan szemekben e levegőben, most egyszerre nagy, kövér cseppekben esni kezdett.

... Jól esett neki a hideg, a szél, mely a hűvös esőt az arcába fújta... Nagy, benső fájdalmát szinteenyhtette a kezét vörösre fújó, csúnya, szomorú őszi idő. Viharzó fájdalmát lassan felváltotta egy melankolikus, tompa fájás...

Mozgó pontot látott a ködben lassan közeledni. Ahogy közelebb jött, látta, hogy nem is egy, hanem kettő: fiatal férfi és egy lány. Egy jobbképű munkáslegény meg egy kissé, nagyon kissé láztól kipirult arcú, szőke leány, akinek lelke most zakatolja a boszorkánytáncot, majd remegve, majd őrjöngve, pokoli tűzzel, mely tűz hol megremegteti, hol feltüzelve, szemébe az extázis remegve csillogó fényét varázsolta.

Ő nézte őket és hirtelen nem tudta, mit tegyen? Hát ez is, szegény? Ez, aki még nem tudja, mi vár reá?! Szeretett volna odarohanni, letérdelni elébük és könyörögni a férfinak, hogy ne tegye, ne bántsa és könyörögni a lánynak, hogy ne higgyen a férfinak, fusson, meneküljön a végzete elől.

A melle zihált a felindulástól, indulni, rohanni akart, vonaglott a teste, kezeit tördelve nyújtogatta a lány felé. Azután egyszerre elernyedten, megcsuklottan eresztette le kezeit.

... Hiába... ez csak egy...

Elfordult. Nem érzett többé fájdalmat, egy új, ismeretlen érzés váltotta azt fel. Lassan ereszkedett térdre a kavicsok, kövek közé s halkan elkezdte rebegni a Miatyánkot. Egy szent, túlvilágiasan nyugodt érzés szállotta meg, mikor a folyam morajlásától kísérve, már csaknem gondolatban fejezte be utolsó fohászkodását: - És mentsd meg őt a gonosztól.

... Nemsokára kisütött a nap, de az eső tovább esett...

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.