Hogy
őszintén bevalljam, az elején én is úgy álltam Ady Endrével, mint Önök.
Abszolute nem álltam vele sehogyan sem: nem olvastam. Néha kezembe került
egy-egy verse, végigfutottam rajta, de a mi szépség volt benne, lepergett
rólam, mint a víz a viaszos vászonról. Azt mondtam, hogy nem értem. De azt úgy
értettem, hogy nincs értelme. Azt
mondtam, hogy nem értem és szemrehányásképpen mondtam. Ma már tudom, hogy a
szemrehányás nem szólott neki, hanem nekem.
Általában
az érthetetlenség az első kifogás, amit Ady költészete ellen emelnek. Azt
mondják, kibetűzhetetlen írással ír, csak azért, hogy törjük rajta a fejünket s
azt higgyük: az ő szépségeihez nehezen jut el az ember, nem adják oda magukat
egykönnyen; hajadon fővel, áhítatos szívvel kell járulnunk elébük s még akkor
sem hullanak le a fátylak. S ha már végre ott találjuk is magunkat velük
szemtül-szembe, akkor sem találjuk azt,amit vártunk. Akik pedig szeretik a
gyors diadalokat, a sekélyes mélységeket, amikbe nem kell leszállani, az
alacsony csúcsokat, amikre nem kell felkapaszkodni, azok azt mondják, hogy Ady
rejtett szépségei nem is szépségek, mert amíg felküzdöttük magunkat hozzájuk –
nem tudjuk már élvezni őket. Azt mondják, hogy akinek sikerül is megérteni a
szimbólumok nyelvét, aki megérti és megbecsüli Ady költészetét – voltaképpen
saját fejlett esztétikai ízlését, találékonyságát becsüli meg, amely itt is ki
tudott sajtolni valami szépet a
közönséges olvasó számára érthetetlen képek halmazából.
Nem
akarok Adyról értékelő bírálatot mondani csak rá szeretnék mulatni
érthetetlensége, szfinx-szerűsége eredetére, arra a logikus szükségszerűségre,
melyből fakadt s melynek következtében költészete olyan lett, amilyen. Ha ez
sikerül, talán már nem is lesz szükség külön értékelésre.
Ady
Endréről a lexikonban is olvasható, hogy 1877-ben született és hogy dekadens.
A
lexikonok pedig nem szoktak tévedni. Ady tényleg az.
Dekadens
az olyan ember, akinek az élet betegség s aki semmiképpen sem bírja megszokni
ezt a betegséget, aki tudja és nem felejti el egy percre sem, hogy a vége:
halál. Az öregek, a megalkudottak, a görnyedt hátúak, akik csak maguk elé
meredtek a kitaposott útra és szemük nem fürkészik a távolban cél után, azok
nem is látják a tátongó szakadékot, mely felé tartanak s ha látták is valaha,
beletörődtek, nem törődnek vele, csak botorkálnak, kullognak előre a ködben. De
a dekadensek tudják, hogy „minden mindegy”: a küzdelem, a tülekedés, a céltalan
törtetés, az egyén, a társadalom... a haza... a hit: az önámítás. A dekadencia
tulajdonképpen nem egyéb, mint az új szkeptikus filozófia, mely kirúgta lába
alól a széket és mely csak azért nem íródott meg eddigelé,mert éppen az a
mottója, hogy „minden mindegy”, szóval a filozófia is, s azt éppen ezért nem is
kell megírni.
Ezt
a filozófiát rejtette Ady versei mögé. Tudom, a feltétlen Ady-imádók meg
szoktak haragudni az ilyen egyszerű megállapításért, az ellentábor pedig
kárörvendő mosollyal bólogat hozzá: „Nemde,megmondtuk, hogy dekadens”. De mikor
Rákosi Jenőék valakiről kijelentik, hogy dekadens, körülbelül olyan hangon
mondják, mint a pszichiáter valami motorikus betörőről, hogy: „Morat insanity,
ezen az emberen nem lehet segíteni”. Nekik a dekadencia szigorúan elítélendő
erkölcsi fogyatékosság, a morális értékek devalvációját jelenti, csökkenti a
produkciót,megkárosítja a társadalmat: szóval erkölcstelen.
Az
Ady-imádók pedig inkább eltagadják mesterök legjellegzetesebb lelki sajátságát,
semhogy szembe szálljanak ezzel a magyar kritikában Gyulai óta elharapódzott
gyakorlati szemponttal, melyből a tisztára művészi és irodalmi alkotásokat
szeretik megítélni.
Távol
áll tőlem, hogy síkra szálljak a dekadencia „melleit”. Ez ugyanolyan
képtelenség volna, mintha elítélni vagy mentegetni akarnánk egy neuraszténiás
beteget, azért, hogy beteg.
A
dekadencia a korból fakadt, természetes következménye a schopenhaueri
pesszimizmus szomorú diadalának és a nietzschei heroikus filozófia szomorú
csődjének, melyek ideológiája átment a köztudatba s melynek a világháború ötévi
förtelmei szolgáltatták iszonyú beigazolását. A dekadenciát nem lehet elítélni,
csak mélységes megdöbbenéssel kell eszmélnünk arra, hogy egyre jobban terjed,
mint valami rejtélyes pusztító járvány. És amint hiába borogatjuk a pestises
beteg fekélyeit, hogy kigyógyítsuk, úgy mit sem érünk vele, ha a dekadencia
kórtüneteit akarjuk eltüntetni, titkolni önmaguk előtt, ha a prófétának torkába
fojtjuk jajszavát, mikor világgá kiáltja szörnyű igazságait.
Ilyen
próféta Ady Endre. Ezért nem hallgattak rá, azért akarták megnémítani. Ő
letépte az emberiség sebéről a kötést, dalaiban feljajdult milliók elfojtott
zokogása – azoké a millióké, akik már nem tudnak zokogni -, s ezért ráfogták,
hogy dekadens. Meglátta a tátongó szakadékot, mely felé haladunk
menthetetlenül, felismerte, hogy minden küzdelem hiábavaló, hogy minden remény
hiú, minden hit önámítás... hogy „minden mindegy” – s pellengérre állították
érte.
Ady
Endre egy veszendő nép, egy pusztuló emberfaj istenkáromló felhördülése, a
szent halál, a nagy halál reszkető szavú heroidja – és kikacagták érte.
Ebből
a „minden mindegy” álláspontból, ebből a kétségbeesett nihilizmusból akadt Ady
költészete.
Mert
a nagy halál, a végső cél, a tátongó szakadék között és közte volt még valami,
amivel le kellett számolnia, akár akart, akár nem. Ott volt az a szakmány rövid
út, amely a szakadékig elvezet. A megalkudottak, a beletörődöttek nem tudják,
hogy ez az út a kínok kálváriája, nem látnak a végére, csak viszik vállukon a
keresztet és azt mondják: ez a mi gyönyörűségünk. Nekik már nem fáj a
mindennapi élet. A dekadensek még szenvednek miatta, mert olyannak látják,
amilyen. Nem bírják kiveszteni magukból azt az ő fájó lelküket, nem bírják
álomba ringatni, mint valami kis gyermeket hazafias, vallásos és egyéb
bölcsődalokkal. Istennel, ördöggel nem ijeszthetnek rá, ha sír, mert nem
hisznek benne, a hazával meg nem vigasztalják, mert régen elvesztették;
elvesztettek mindent, ami hajdan szép volt és kívánatos, amiben értelmük örömét
lelte; minden hitet, reményt, ideált megmérgeztek az ő szomorú igazságaik,
melyeket nem bírnak már elfelejteni soha. - -
Elvesztettek
mindent; csak örökké sajgó vágyukat nem. S ha tudják is, hogy nincs számára
kielégülés, ha tudják is, hogy „minden mindegy”: a hit, a szeretet, a küzdelem
és a diadal – maradt még számukra mámor,
megrészegülés, mellyel elhódítsák, maradt még gyönyör, kéj, amelyről eszük,
lelkük nem tud semmit, az az élet,mely elszakadt minden sivár filozófiától,
mely nem egyéb, mint káprázatos színek, bódító illatok, ízek és formák káosza.
Ebbe
a káoszba vetik bele magukat. Ennek örvényében – ha tudják is, hogy nem érdemes
benne úszni – sodródnak: kábult
fejjel, céltalanul, de lázas, felcsigázott érzékekkel. És ilyen életről tudnak
még énekelni. Baudelaire egész világot alkotott magának, melyből ki akart zárni
minden értelmi vonatkozást, hogy gyönyörködhessék benne. De nem sikerült neki.
A mámorban sem tudta elfojtani azokat az önként adódó „correspondance”-okat
(így nevezte a képzettársulási), melyek a színek a formák, az ízek, az illatok
világát összekötik a hazugoknak felismert ideálok, a céltalan önámítások, a
lesújtó megismerések és nagy csömörök világával.
Így
lett Baudelaire költészete szimbolista költészet. Az ő világa, mint a piros
alma a férget, úgy rejti magában a ragyogó külső alatt a belső rothadást, a
dekadens filozófia szörnyű igazságait.
De
ő nem kereste ezeket az igazságokat. Nem annyira filozófiai töprenkedések, mint
fülledt, mámoros éjszakák kijózanodásainak produktumai. –
Ebben
különbözik Baudelaire szimbolitása és Baudelaire dekadenciája Adyétól.
Baudelaireé
öntudatlan, Adyé tudatos. Baudelaire versei nem akarnak mondani értelmünknek
semmit és értelmünk diszpozíciójától függ, ha mégis kiolvas belőlük valamit,
ami neki szól. Ady versei az ő dekadens igazságainak köntösei, melyekkel önmaga
előtt el akarja takarni őket. Szörnyű titkok, melyek érzéki alakot öltenek,
melyeket érzéki formába öntött, hogy elfeledje és elfeledtesse jelentésüket. Ki
akarja tölteni valamivel a néma ürességet, melyet bensejében visel s az eszmék
világából elmenekül a formák világába. Érzi, hogy benseje sivár, üres és
elhagyott s mintegy önmagának mondja: „Lelkem ódon, babonás vár”, s íme, előtte
áll a vár sötét sziluettje s azontúl már nem önmagát nézi, hanem a várat. Abba
menekül önmaga elől.
Ilyen
Ady szimbolitása az „Uj versek” kötetében. De csömöre, a világgal való
meghasonlása egyre növekszik, egyre mélyül. Szimbólumai egyre rejtélyesebbek,
egyre sűrűbb fátyollal burkolják azokat az új igazságokat, melyeket talált,
melyeket el akar fojtani önmagában, de amelyek szinte önmaguktól kikívánkoznak
az emberek közé.
Így
lesz Ady szimbolitása, Ady szfinxszerűsége természetes következénye Ady
dekadenciájának. Dekadenciája elpusztította ideáljait, megojtotta a bensejében
szunnyadó rajongó Petőfit, de a benne sajgó vágy megteremtette szimbolitását.
Adyt költővé a vágy avatta; oly
nagyjelentőségű költővé azonban, amilyennek ma már mindenki elismeri, éppen az
tette, amiért a legelkeseredettebb támadások érték: a vágy negatív
megnyilatkozása, a dekadencia. – Igaz, hogy a végén ez fojtotta agyon művészetét
is.
Utolsó
verskötete: „A halottak élén” romhalmaz, az „ódon babonás vár” romjainak
halmaza, mely összedűlt és a költőt maga alá temette. A háború katasztrófája
pusztává tette számára az egész világot: nem volt már hova menekülnie előle,
csak a Halál.
Ady
Endre nem azért némult el, mert meghalt, hanem azért halt meg, mert el kellett némulnia.
Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági
folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése