I.
Szivem rejtett kis kertében
Virít, egy szép – szép virág:
Reá lelkem, siró lelkem –
Húllatja gyöngy harmatát.
Szirma piros és oly gyöngéd,
Mint a tiszta érzelem;
Kedves neve, hozzá illő;
Neve: égő szerelem.
Egyedül áll elcsüggedve
Szivem éke, szentsége:
Barna lyánka! – egy zöld ágat
Nem ültetnél melléje?
II.
Fehér őszi rózsát
Adtál nékem,… tudod?
S arcodon a legszebb
Piros rózsa nyílott.
A fehér rózsának
Megsárgúlt levele:
Sohajom és könnyem
S csókom is illette.
Sohaj, könny és csókom!
- Forró mind a három –
El kelle fonnyadnod,
Kedves szép virágom.
Rövid örömimnek
Hervadt bizonysága!
Húlljatok könnyeim –
Húlljatok reája.
III.
Nem kérem én szerelmedet,
Hidd el, hidd el, nem kivánom:
Fürge madár nem múlathat
Lombja vesztett száraz ágon.
A virágnak verőfény kell,
S dél hevében enyhe árnyék;
Virág vagy te, s életemnek
Nincsen fénye s lombja már rég.
Ifju lelked könnyű szárnyán
Föl föl röpül a magasba:
De lelkemet a fájdalom
Súlya földre alá vonja.
Csillag vagy te,
fényes csillag
A mennyország kéklő
ívén:
Én egy sötét bolygó
alak,
Siralomvölgy rideg
földén.
Korunk közt két
élet-szak van,
legszebb két szak:
tavasz és nyár
Reád tavasz langy
fúvalma,
Reám az ősz hűs
szele vár.
Virág mellé zöld ág
illik,
Zöld levélre húll a
harmat;
Gyenge virág elhal,
elfagy
A dérlepte haraszt
alatt.
Nem kérem én
szerelmedet;
De ne tiltsd, hogy
szeresselek,
S mint halvány hold
fényes napot,
Távolról ne
kísérjelek.
(* Valahányszor a
felejthetetlen Petőfi Sándor után felsóhajtunk /pedig mikor verset olvasunk,
sokszor felsóhajtunk utána/; mindannyiszor eszünkbe jutott, hogy a halhatatlan
költő testvére István, ki egykor nehány igen szép dalt bocsáta közre, miért nem
szólal meg újra nagy testvére örök hallgatása után? Ez óhajtásunk íme
teljesült. Petőfi István arcában jólesik bátyja vonásait felismernünk, dalaiban
azon erős érzelmet, ami Sándort oly kedvessé tette. Szívesen hallgatjuk őt
ezután is.)
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 1. sz. (1857. január 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése