Kábító álomban ringó gyermekévek,
Titokzatos hajók hova eveztetek?
Miért tüntetek el oly hamar a ködbe?
Átkozott korunknak átka, bűne, vétke,
Hogy nem hisz senki sem a gyermekmesékbe’.
Nincsenek gyermekek tündérekben hívők!
Én is ilyen voltam – untattak az álmok
Untattak a mesék, a tündérvilágok
Korán felébredtem tudni, látni vágytam...
És most zokogó könny fürdik a szememben,
Meséket siratok, melyekben nem hittem,
Melyeket gúnyosan nevettem, kacagtam...
Mért nem lehetek már gondtalan nevető?
Mért nem vesz ölébe egy sápadt arcú nő,
A legszentebb asszony, az én édesanyám?
Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági
folyóirat Pozsony, 1919.május 18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése