Herczeg Gábor: Adagio

Ismét kisütött a nap, a meleg, bársonyos napsugár. Mint Aurora sáfrányos bíborpalástja a hajnalt, úgy hozza ez a sárga, meleg fény a kincses, boldog tavaszt.

A lelkem sötét, sivár börtönszobájába, mint Szilveszter tömlöcébe, behallatszik már újra az első madárszó s reszketve, ujjongva szökell be egy édes, vékony napsugár.

Nem látom már a fekete, dohos árnyakat, bearanyozza a napsugár s az enyészet, a borús rezignáció felolvad benne.

Az Alföldet látom. Szeged környékét.

Ahogy a Tisza partján, túl a városon izzón, tikkasztóan süt a nap. Madarak röpködnek a kusza bokrok, a homokos föld, a szomorú akácok között.

Parasztgyerekek fürödnek, kiabálnak a meleg, lassú, sárga vízben. Izmos parasztlegények, derékig meztelenül taligázzák a sárga homokot az uszályokba. Mindegyik olyan, mint egy gyönyörű, ritka érem. Hullámos, dús fürtjeik csapzottan borítják be izzadt homlokukat. Mintha mindegyiket valamely görög stiliszta húsból, csupa izomból alkotta volna élő szobroknak.

S munkáslányok dolgoznak a téglaégetőben. Mind csupa életerő. Ereikben az Alföld tüze nyargal s ringó, erős testükön, csengő kacagásukon a szökdelő napsugár bámulva megáll.

A galambok, fehér meg tarka vadócok egészen közel a víz tükre felett szétterjesztett, mozdulatlan szárnyakkal siklanak, majd beleereszkednek a vízbe, csapkodják azt, megfürödnek benne a hirtelen szökéssel ismét a magasba röppennek s ott csoportokban keringenek.

Minden oly igaz Élet, minden oly zamatos, nyugodt természet.

És a lelkem látja a képet... nézi... nézi s mind jobban megszállja egy ittas, remegő vágyódás s egyszerre csak fellebben, kiszáll a nyirkos, sötét tömlöcből s már ott van, ott repked az arany földek felett, az izzó napsugárban, a reszkető fényéter vibrálásában, a csillogó, szürkés égbolt aludt.

Megfürdik a langyos Tisza homokos, szőke vizében, megveregeti a nyerítve szaladgáló fiatal csikókat, megsimogatja a nyugodtan, szelíden fekvő báránykákat...

Ó, a báránykák! Kedvenc állatkáim.

Szelíd, szomorú, csöndes állatkáim, kik olyanok vagytok, mint egy beteges, szomorú, sápadt szőke leány.

Ott vagyok ismét köztetek, ott van a lelkem, a zöld réten fekszem, fejemet egyik bárányra hajtva. Szemeim a földet nézik,melyek össze-vissza, kuszán fekszenek kis száraz gallyak, alaktalan földdarabok, kis katicabogárral játszom s mondom el neki a verset a katicabogárhoz, melyet már elfelejtettem, valahogy úgy végződik: Repülj, repülj kis bogárka, repülj kis katicabogárka...

A meleg szellő néha megbillenti a fűszálakat, a bokrok leveleit s elhozza messziről, a túlpartról az akácillatot.

Nézem, ahogy a réten nagy diákgyerekek lelkesen méláznak, futnak, kiabálnak, a könyveik a földön, néha a szellő meg-meglibegteti lapjaikat.

Távol, befelé a városhoz, a temető mellett rohan el zakatolva a vonat. S az öreg kétkezi munkás nézi, a kaszát fogva, nézi a vonatot, mely viszi magával a bámuló tekintetet s hallom, ahogy csöndesen mondja önmagában:

- Mén a vonat.

Látom őket, hallom őket s érzem őket.

Mindenütt csak egy percre áll meg szomjas lelkem s rögtön tovaröppen, mindent egyszerre szeretne magába színi, újra átélni, átélvezni.

Repül, repül, mint a kék fecske, cikázva gyorsan és egyszerre... egyszerre..

Visszanéz... Amerről jött. A sötét, nyirkos tömlöc felé. Tétován röpködött egy pár pillanatig, idestova.

S ekkor megfordult s nyílsebesen repült, egyenesen.

Visszafelé.

Mintegy galamb, amely kireppent a szegény munkáscsalád szobájából és kirepül a városba, a fénybe, a pompázó, tündöklő életbe, a szeme csillog, a szívét boldog remegés járja át és – visszarepül.

Visszarepül lelkem a napsugárból a sötét nyirkos tömlöcbe.

A sötét, nyirkos Élettömlöcbe.

Ahol a alakra vergődő rabok kaparlak véres ujjaikkal megejthetetlen írásokat, ahol kínlódva nyögött a bűn, ahol a fertőzött vér savósan kanyarog a reszkető, ráncos erekben. Ahol a bánat, az élethalál ül csikorgó orgiákat minden sarkában a lélekélet férgeivel.

És otthon van. Itt van otthon.

Merthogy már elszokott a fénytől, a melegtől, a napsugártól...

.        .        .        .

Ismét kisütött a nap. A meleg, bársonyos napsugár. Mint Auróra sáfrányos bíborpalástja a hajnalt úgy hozza ez a meleg, sárga fény a kincses, boldog tavaszt.

De én az őszt szeretem. Nem az ábrándos, kéjesen fájó, sárgalevél hullásos őszt.

Az esős, lucskos, kietlen, tompa, szomorú őszt.

Az enyészetet.

És a nap ismét elborul.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.ápr. 20.