A bánat bús bort tölt kopott kupámba,
Fekete ó-bort, könnytől fűszerest…
Rideg magánytól didergő szobámba
Fáradt madárként besurran az est.
S bűvös meséket dudorászgat lágyan,
Mesét, mitől a lelkem megremeg.
Bársonypalástba burkolgat a vágyam…
Künn lassú, ólmos eső szemereg.
És halkan, hívőn meghajtom a térdem:
Valahol messze, ifjan, hófehérben,
Rózsák közt jár az álmok asszonya.
Ó, síró esték édes-bús bora!
Reám találsz-e, ki megváltod éltem?
Mécsként szívem világít a sötétben.
Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági
folyóirat Pozsony, 1919.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése