Herczeg Gábor: Az aranykrajcár

Az elemi iskolában, ahová jártam, a fiúk és a leányok osztályai egy épületben voltak, de az udvaron a lányok és fiúk részét drótkerítéssel választották el, melyre szünetekben külön lépcsőn, külön jöttünk le mi és külön a lányok.

A barátomnak, Szalay Pistának nagy volt a tekintélye nemcsak előttem, hanem a többi fiú előtt is. Mert, bár szelíd s jószívű volt, de kitűnő tanuló s hatalmas erejű. És mégsem verekedett soha, csak akkor, ha igazságtalanságot látott két verekedő fiúnál. Akkor közbelépett, igazságot csinált és nyugodtan tovább ment. Szeretett az egész szünetben egy sarokban állni, szemben a lányok lépcsőjével és szótlanul állt ott szomorú, mélabús tekintettel. A nagy erejű, a hatalmas Szalay István! – szerelmes volt egy kis fitos orrú inci-finci harmadik elemista lányba, Deér Editbe. Az ő apja csak házmester volt, de a Deér apja a mellettük levő díszes, nagy bérháznak volt a tulajdonosa. Mondom, Editbe volt szerelmes az én Pista barátom, olyan szerelmes, amilyen csak egy negyedik elemista tud lenni, gyerekesen, de mégis fájón, nagyon szerelmes. És a lány, aki mindig szép matrózruhában, tiszta cipőben járt és selymes szőke haján aranyos felírású matrózsipka volt, soha észre sem vette a tarka, foltos ruhájú, fekete fiút. Az ő barátai kis, mulya úri fiúk, mind megannyi pojácák voltak.

És egyszer, ahogy az udvaron szaladgált, egy szép aranykrajcár esett ki a zsebéből és egyenesen odagurult a kerítés alá. Pistának, aki folyton a lányt figyelte, megdobbant a szíve. Most! Most itt az alkalom. Most a lány kell, hogy észrevegye! Végre hát! Egy ugrással ott termett a kerítésnél, alányúlt és előzékenyen felvette, hogy odanyújthassa a lánynak.

- Tessék kérem, kisasszony.

Csakhogy a lány nem tudta megérteni, hogy a fiú mért ugrik olyan nagyon a krajcárért. Azt hitte, hogy el akarja venni és még meg sem várta, hogy a fiú felvegye, már rákiabált szemtelenül:

- Nem hagyod a krajcáromat? Te paraszt!

A fiú felegyenesedett. Felindultam nézett a lányra.

Azután halkan, de határozottan, nyugodtan így szólt:

- Nem.

- Add vissza a krajcáromat!

- Nem adom – felelte a fiú.

- Becsirizlek a tanító úrnak!

- Hát tedd.

- Hát nem adod? Jó! – mondta oly mérgesen a lány, hogy a szája már pityergésre állt – hát jó, majd odaadod a tanító úrnak!

A fiú egy pillanatig gondolkozott. Ránézett a krajcárra. Szép csillogó „aranykrajcár” volt. Neki talán még életében sem volt ilyen szép krajcárja (a csúnyából is kevés jutott szegénynek), de most nem ez csábította ez ellenállásra, hanem ez, hogy a lány oly merész volt vele szemben s mert meg akarta mutatni, hogy ő nem fél, hogy ő bátor, férfi. Azt mondta:

- A tanító úrnak sem adom oda. Nem adom.

Ebben a percben megjelent a szolga a nagy csengővel az udvaron és csengetett. Vége a szünetnek. –

... A lány a dühtől szinte fuldokolva futott fel a lépcsőn. Pipacs-piros volt, szelesen szaladt át a folyosón a fiúk osztályaihoz, be a negyedik osztályba. Tudta, hogy ez a nagy fiú csak oda járhat. A tanító már bent ült. A lány rögtön, ahogy belépett az osztályba, észrevette Szalayt, aki sápadtan, de villogó szemekkel ült a helyén. Ez még jobban feldühösítette.

- Kezicsókolom, tanító úr! Kérem az a fiú – rámutatott Pistára – elvette az aranykrajcáromat.

Az egész osztály vihogott, mikor a lány belépett, de most minden szem izgatottan járt Szalay és a tanító között.

- Szalay, gyere ide! – szólt komoran a tanító és hangjából éreztük a közelgő vihart

- Haszontalan kölyök! Be leszel zárva tizenkettőtől kettőig és kettest kapsz magaviseletből – szólt, s mint aki jól végezte a dolgát, még hozzátette:

- Na. Most pedig add oda a krajcárt.

Szalay pedig nem nyúlt a zsebébe a krajcárért, hanem azt mondta:

- Nem adom.

Mintha a villám csapott volna le, olyan volt a hatás. Mindnyájan az izgatottságtól szinte megfeszültünk.

- Mi... Mi az? Mit mondtál? – kérdezte a tanító meghökkenve. Erre a feleletre ő sem számított.

 - Nem adom. Eldugtam.

A tanító odaszólt a vigyázónkhoz:

- Gerai, hozd ide a nádpálcát.

Tehát lehúzás lesz! Szegény Pista! Jól ki fog kapni s a krajcárt mégis oda kell, hogy adja. Más fiú, mikor a nádpálcát csak említeni hallja, elkezd bőgni. De ő nyugodtan odalépett a sarokba s megelőzte Gerait, odavitte a nádpálcát.

- Tessék, tanító úr!

A tanítónk ránézett a fiúra. Érezte, hogy a fiúban nem a közönséges rosszaság dacol vele. De a pálca már ott volt a kezében s a tekintélyt meg kell tartani!

- Hajolj le a padra!

A fiú lehajolt, a tanító felemelte kezét és elcsattant az első vágás.

A lánynak ebben a pillanatban eltűnt a düh pírja az arcáról.

Pista meg se mukkant.

Jött a második ütés... a harmadik... a negyedik... egyre tovább s a lány egyre sápadtabb lett... az ütések pattogtak... más már rég ordított volna... de Pista összeszorította fogát és meg se mukkant. A lány pedig nézte, nézte a fiút, már neki fájt az ütés, érezte, hogy ez már túl sok egy krajcárért, még egy aranykrajcárért is... Szerette volna mondani: Kérem tanító úr, ne bántsa, én nem akartam, hogy ő így kikapjon, én nem ezt akartam, csak a krajcáromat...

De szégyellte magát és nem szólt.

A végtelenségig hallotta puffogni a nádpálcát a halálos csendben, míg végre az is elhallgatott. és megszólalt a tanító:

- No, ha ez sem használ, addig nem mégysz haza, míg meg nem mondod, hová dugtad a krajcárt!

Szalay szó nélkül ment helyére, csak amikor a padsaroknál befordult, nézett a lányra. Közömbösen, egyszerűen, nyugodtan...

A lány ismét piros lett.

- Holnap gyere be a krajcárodért – szólt a tanító a lányhoz.

... Az óra hátralévő részén csend volt.

Aztán hazamentünk. Nem beszélhettünk Pistával, mert a tanító úr megvárta, amíg mindnyájan elmegyünk.

Akkor odaszólt Pistának:

- Ha meg akarod mondani, hol a krajcár, kiabálj le a szolgának s ha az meglesz, hazamehetsz.

Azzal rázárta az ajtót, a kulcsot odaadta az iskolaszolgának és elment.

Én a saroknál lestem.

Mindenki elment már, utoljára a tanító úr, lassan lépkedve.

Már éppen elő akartam lépni... amikor a másik sarkon bújva, lassan megjelent... egy matrózsapka,e gy szőke fej és ott állt a sarkon, mint a bűnös... Deér Edit.

Odalopódzott az osztályunk ablaka elé.

Fehér papírosba csomagolt valamit – bizonyára uzsonnát – tartott a kezében.

A következő pillanatban a fehér csomag berepült az ablakon...

Kis szünet és utána megjelent az ablaknál Szalay okos feje. Kezében volt a csomag.

- Ne! Nem kell. Tőled nem kell.

S lenyújtotta kezét a csomaggal. (Ő nem merte ledobni a drága falatokat.)

A lány ott állt... zavarban volt és megint pityergősre állt a szája.

- Fájt?

- Nem. Itt az uzsonnád.

- ... Én, én nem akartalak... de te voltál az oka!

- Mindegy! Vidd az uzsonnád.

- ... Haragszol?... Ne... inkább vágj hátba...

Pista kiugrott az ablakon és megfogta a lány karját, s az engedelmesen levette hátáról a táskát és bár kissé szepegve és félénken pislogva, de azért hősies elszántsággal várta a hátba ütést.

Szalay pedig felemelte kezét... Azután leeresztette... levette a lány fejéről a sapkát és megcirógatta annak selymes, szőke haját...

És... és... ebben a pillanatban észrevettem, hogy messze, az utca végén jön a tanító úr...

Izgatottan kiabáltam:

- Vigyázz! Jön! – és én is elszaladtam.

... A lány még el tudott futni, de Pistát épp akkor vette észre a tanító úr, mikor bemászott az ablakon. A tanító úr pedig azért jött vissza, hogy a fiút hazaeressze. Tudta, hogy szegény fiú, sajnálta és a lánynak maga akarta megadni az aranykrajcárt.

Szegény Pista. Kicsapás előtt állott. Összeült az egész tanerői kar. Tanítók, a tanító nénik s az asztal végén maga az igazgató úr. És ott volt a vádlott, azután a lány és még néhányan, akik láttuk az udvari jelenetet. – Főbűn a megszökési kísérlet volt, súlyosbítva a csökönyös ellenállással. Szalay mindent bevallott, csak azt nem mondta meg, miért ugrott ki az ablakon. ... Az igazgató úr – jószívű öreg bácsi volt – hiába faggatta:

- Hát talán éhes voltál, fiam, és azért akartál hazaszökni?

- Nem akartam hazaszökni.

- Hát akkor miért ugrottál ki az ablakon?

Semmi válasz. Pista lehajtotta a fejét és csökönyösen hallgatott erre, meg a további kérdésekre is.

Végre így szólt az igazgató úr hozzánk:

- Nem tudja valaki ennek az okát, hogy miért ugrott ki Szalay az ablakon?

A halálos csendben megszólalt egy vékony, remegő hang. Deér Edit szólt szemét lesütve, szégyenkezve:

- Én tudom, kérem...

- ??

- Mert... mert én... – hívtam!

Az ősz tanító bácsik és sápadt tanító nénik összenéztek. A szemük megcsillant és valami mosolygás-féle vibrált ajkaikon. Régen elhangzott magyar dalok foszlányai, régen elszavalt virágos versek... titkos imák, elmúlt szerelmek, s elmúlt ifjúságuk jutott eszükbe... Nagyon sokáig csend volt a teremben. Aztán elkezdtek tanácskozni, hogy mi történjék a fiúval. – Az engedetlenségért kapott egy vasárnapi becsukást. – De a megszökésért egyhangúlag felmentették.

Nem tehetett róla.

A kígyó csábította: Éva hívta...

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 18.