Ajka piros mint a rózsa,
szeme kék mint ibolya;
De oda van tündér fénye,
Oda vidám mosolya.
Szegény özvegyasszony!
Oh csak sírni, sírni tudna,
Sírni tudna legalább;
De kisírta már utósó
Cseppig szeme harmatát.
Szegény özvegyasszony!
Olyan szép még, olyan ifjú,
Olyan kedves, oly szelíd;
Szeretnék is a legények,
De megkérni sem merik.
Szegény özvegyasszony!
Úgy szeretne még szeretni,
Oly hív lenne, oly igaz;
De szívében nincsen érzés,
Ami van – búbánat az.
Szegény özvegyasszony!
Öröm nézni gyermekére,
Neveli is kegyesen;
De mit ér az: boldogságot
Nem talál ő abba sem.
Szegény özvegyasszony!
Ki-kijár a temetőbe,
De soká ott sem marad;
Imádkoznék, hogyha tudna,
Átkozódnék – nem szabad.
Szegény özvegyasszony!
Ki-kijár a temetőbe,
Ott borong egy sír felett;
Ott borong ő férje sírján –
Akit sohse szeretett.
Szegény özvegyasszony!
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 6. sz. (1857. február 8.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése