Golyó süvölt, kard villámlik
S hozzá ágyú mennydörög;
Zöld pázsiton piros vérben
Ezer haldokló hörög –
A gyalogság négyszögekben
Duplalépést retirál,
A lovasság is húzódik
Az ütközet rosszul áll.
Örvénylő porfellegek közt
Vágtat száz lovas csapat,
Háttal néz az ellenségre
És előle elkapat…
Elkapat, mert úgy kívánja
Ma a hadi taktika;
Aztán állja ki a sarat, -
hogyha bírja – a fika.
Szűk völgynek mély torkolatán
Halad számos társzekér,
Sérült huszárokkal rakva,
Friss sebekből foly a vér.
Hadra termett marcona nép.
Halvány ajka nem sóhajt,
Rég megszokták egytől-egyig
Az ilyes katonabajt.
Négy bajtárs léptet utánok,
Rostás Pál és társai,
Az ötödik huszárezred
Harcban edzett fiai.
S a sebesültek soráról
A megmaradt négy vitéz
Az üldöző franciákra
Gyilkos szemmel visszanéz.
„- Itt megálljunk!... e kápolna
Oltalomfal lesz nekünk,
Fél órát az ellenségnek
Itt szemébe nézhetünk,
S míg a kard kezembe’ villog
És alattam a nyereg;
Addig – úgy segéljen – innét
Egy tapodtat sem megyek.
Így szól Rostás – és megáll – bár
Az egész armádia
Hátrafelé avandzsíroz,
Mert nyomja a francia.
„Dehogy megyünk – mond a többi –
Történjék akármi bár,
Amíg mentve nem lesz egyig
A sok plezúros huszár.
A négy huszár kísérője
Egy derék magyar leány;
Hogy mi légyen, megmutatja
Kis hordója oldalán,
S bár üvöltő szárnyon repked
Körülötte a veszély;
Nem rejtőzik, nem marad el,
A haláltól ő nem fél.
„Szép Ilona nyújtsd
ide csak
Azt a piros
törökvért,
Hadd iszom – tán
utoljára
A hazáért s
magamért!...
No most adj reája
csókot…
Így ni, - hej be
tüzes volt!
Fölébredne reá, aki
Harmadnapja már
megholt.
„Még egy csókot,
még egy kortyot
Mindnyájunknak,
szép húgom,
Jöjj közelebb –
csók és bor közt
Hogy szeretlek,
megsúgom;…
Csillag leszek, ha
meghalok,
Fenn az ég
boltozatán
S egész éjjel rád
mosolygok
Rád mosolygok jó
leány.” –
Sorban ittak mind a
négyen
Sorba csókolák a
lyán
Naptól égett
könnyes arcát
S azt a sebet
homlokán,
Melyet egy tüzes
csatában
Egy darab gránát
ejte,
Midőn Rostás Pali
mellett
Csatát, halált
felejte.
*
Jő az ellen!...
sűrű bokrok
S fák árnyából tör
elé,
Hét sasszőr* és
hatvan gyalog
Tart a négy huszár
felé…
Karabély szól,
pisztoly durrog
Míg a töltésekben
tart;…
S az utolsó lövés
után
Oldja a csomót a
kard!
Összecsapnak… leng
a lófark
A taréjos sisakrul
Még egy csapás… még
egy villám
S három sasszőr földre hull.
És most ember ember
ellen,
Újra összecseng a
vas,
Négy ló elfut a
mezőről
Halva fekszik négy
lovas.
Porgomoly s
füstfellegek közt
Áll a négy magyar
vitéz –
Véres arccal
kihívólag
Újabb támadásra
kész.
hah! de izzó
ólomszárnyon
Száll feléjök a
halál!
Hatvan golyó biztos
kézből
Négy vitézszívet
talál.
Mentve mind a
sebesültek
Elhullott a négy huszár,
Dicső tettök az ellen közt
S itthon szájról szájra jár.
A véres háborúk után
Ismét szent lőn a béke,
S a tett helyén márványszobor
lett a hősök emléke.
Márványszobor közelében
Tiszta kis kunyhócska áll,
S benne üdítő itallal
Agg anyóka megkínál
Minden fáradt magyar vitézt,
Akit sorsa erre von,
S elmondja kié az emlék
És ki volt a Szép Ilon?
(* Rostás Pál ötödik huszárezredbeli
tizedes 1813-ban a fönnebb leírt vitéz tettet csakugyan végrehajtá – miért is
az akkor megmentett ezredbeli vitézek hála emlékül az ide rajzolt szobrot
emelték harminchárom évvel eleste után 1846-an Görcz és Prévald között,
ugyanazon helyen, hol elesett és eltemettetett…)
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 9. sz. (1857. márczius 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése