Deresedik már a feje,
De nem sokat gondol vele;
Fakó papucs, kopott kabát, sapka…
Unalmában, a szobában
A legyeket csapja.
Kormos falon óra perceg,
Elejt minden futó percet…
S emlékébe szállnak rá a múltak –
Ó, hogy ezek,m int a legyek,
Veszendőbe hulltak!
S félreteszi légycsapóját
Sarkig nyitja házajtóját;
Ősi telkét véges-végig nézi…
- Ne nézd szegény öreg legény,
Nincsen ott, mit nézni!
Csöndes a ház, bús az udvar,
Közepén egy gór tyúk kapar,
A pitvarban görbe malac turkál
S vetemedett orja felett
Sánta szajkó ugrál.
Maris asszony a konyhába,
De biz ott sincs semmi lárma;
Vágókése koppan néha-néha,
Vagy az étel sisterékel
Valamely fazékba.
Eresz alatt hosszú ingben,
Csepű hajjal, szennyes színben,
„Miska fiam” kis verebet kínoz,
S halkan-halkan nagyokat nyal
Ajakán, a kínhoz…
S jön az alkony; hamvas szárnya
Fátyolt lebbent udvarára.
Maris asszony a vacsorát adja,
S nagy kénytelen, nagy kelletlen
Ül mellé a gazda.
Míg az étel el nem fogyott,
Miska fiam besompolyog - -
Farevét váj az ajtófélfából…
És bedugja setét zugba:
- Ni-ni, hogy világol…
Jó, hogy jobban nem világol!
Míg Miskának ad a tálból,
Nem világlik föl a gyermek képe…
És nem látja, ami bántja:
Saját szégyenképe.
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 3. sz. (1857. január 18.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése