Honthy Ottó: Aranya - Levelem küldöm egy kis leánynak

Kis szobácskámban már homály terpeszkedik,

S az égi Kyklopsnak lezárult nagy szeme.

Az utcákon is kezd elhalni a lárma,

Palástját bontogatja az éj szelleme.

A borongó csendben nagy útra kél lelkem,

Száguldó szekerén sok száz határt bejár.

Ott, hol csendben folydogál a Maros vize,

S kék felhőkben fürdik a távol határ.

Arrafelé milyen is csak most az élet?

Búsulnak-e sokat a hon állapotján?

Gondolnak-e néha a régi időkre?

- Hogy cammog az idő, ócska, bütykös botján!

Minálunk most néma csend borult a házra,

Mióta kivitték az én kis öcsémet...

Az anyámnak mindig könny csillog szemében,

S kis kanárink ajkán elnémult az ének.

Én még csak megvagyok, úgy ütötten-verten,

A napokat búsan, csak napszámra rovom,

Dolgozni, fáradozni, hogy is lennek kedvem?

Elalszik az idő az ábrándozáson.

Este, ha nesztelen halk surranással

Tódul a sok emlék kicsiny szobámba.

Lelkemben régi képekről omlik fátyol,

És fülembe halk mesét suttog a fáma.

Kijárnak-e néha most is még Füredre?

Radnán állnak-e még a híres szilvafák?

S Huncut oly vidám-e most is még mint hajdan,

Vagy ő is megérzé az évek nagy sorát?

Lássa Aranya! Én nem akartam írni!

Feledni akartam mind, mind, mi oly szép volt..

Maros-parti séták, csobogás, lombzúgás,

S az esti szellő halk melódiát dalolt.

Ha csendes alkonyon, halk szárnyrebbenéssel,

Elnémul elhalón az utolsó akkord,

Magának küldöm el tépedt, fáradt lelkem,

S együtt elejtjük majd a bánatot, nyomort.

Írjon Aranya! S ne vegye zokon nékem!

Bolondos, víg gyerek voltam én valaha.

Most csak sírni tudok, sírva emlékezni,

Kísért a temetők circum-dederumja.

Írjon Aranya! Ha maga szól hozzám,

Újra azzá leszek, mi voltam réges-rég...

Dalos lesz az ajkam, tűz gyullad szememben,

Kesztyűt a Bánatnak: „Hej! Nem oda még!”

Ha vissza is sírom a régi időket,

S az utamra nem is tűz most még napsugár,

Lesz még virágillat az én számomra is,

Lesz még nyíló tavasz és vadvirágos nyár!

De most – még szomorúan pengnek húrjaim.

Hagyjuk inkább e dalt, ködös jövő dala...

Künn üvölt a szél, lenn elhalt a lárma,

S az ablakomon bekacsint az éjszaka.

Sötét útját tollam többé nem találja.

Mindenre ráborult az éj vak szelleme..

Aludni tért az élet. Aludni vágyom én is.

Aludni... álmodni... Jó éjt! Isten vele!

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 18.