Ősz
volt, a ligetben a napsugár sütött és a fák egy része már sárga levelekkel
tarkázta a természet melankolikusan rajongó szimfóniáját. Auer Edith másodéves
medika nyugodt örömmel konstatálta, hogy ez a nap fölötte siralmas lesz a
tanulásra, különös tekintettel az epidermis-képződésre. A levegőben ökörnyálak
úsztak, lassan libegve, mint fehér álomtündérek, akik szállnak a messzeségbe, a
végtelenbe megnyugodni. Más mosolyogva könnyezett volna a természeten, mely
most olyan volt, mint egy szép, ősz asszony, aki valaha a művészet... rajongó
kóristalány... a tavasz... később ünnepelt primadonna, a nyár volt s most
visszagondolva ezekre ül a zongoránál s könnyezve énekli a szerelmes
királyleány dalát... Ő ezt nem látta, ő a jegyzeteit látta s az elhalt sejteket
látta maga előtt, melyek megvédik az élő sejteket a megsérüléstől. Néha a
nehezebben érthető részeknél félhangon, lassan, erősen odafigyelve olvasott. Az
ő lelke nem volt vidáman ugrándozó patak, amely a fenyvesek morajától, az erdők
játékos tündéreinek kacajától megrészegítve, frissen ugrálva szökdel lefelé a
hegyek lejtőjén; sem ábrándos lágytó, mely szelíd áhítattal néz fel az ég
peremén tovahaladó felhőkre. Az ő lelke szürke, sima folyam volt, melynek
alapját s oldalait a kultúra gépei teszik simává s határozzák meg irányát. Apja
is tanár volt s lelkének folyója az örök tanulás szürke medrében folyt,
amelynek nem voltak kiágazásai, ifjú vágyai, nem volt zuhatagja, kitörő
ifjúsága Egyenesen, simán folyt az ő lelkének folyója.
Távolabb
tőle egy fiatalasszony ült le, kinek kisgyermeke ott játszadozott anyja körül.
– S ő sajnálkozó felsőbbséggel nézte az anyaállatot, akinek egész élete,
küzdelme akörül forog, hogy a férfinak s annak ösztöneinek, vágyainak
szolgáljon. Lám, mennyivel boldogabb vagyok én, aki tanulok és szabad vagyok.
Tovább
tanult. Szemei újra betűk között szaladgáltak s agya az epidermisek
keletkezésének elfogásával küszködött... De egyszerre érezte, hogy valaki áll
előtte. Felnézett s ott látta maga előtt a gyermeket, melyhez hasonlót még nem
látott. A gyermek négy-ötévesnek látszott, s parányi kis ujját a szájában
tartva nézett ártatlanul kacér mosolygással, kissé csodálkozva a lányra. Göndör, szőke fürtjeiben a napfény
aranysugarai csillogva állottak meg s nagy, sötétkék szemeivel az angyalokra
emlékeztetett. Egészben véve oly ennivalóan bájos, egészséges kisgyermek volt,
hogy e lány le nem bírta venni róla a szemét. S az ártatlan kisgyermek a lány
lelkében egy pillanat alatt lerombolta az évszázadok héroszi munkáját, mert az
ebben a pillanatban megérezte, hogy a természet hatalmasabb minden tudománynál,
kultúránál.
Lelke
egyszerre felfogja a természet varázsát, megérezte a fák, a virágok bódító
illatát, meglátta a szerelmesen, boldogan ugrándozó faunokat, a falevelekre
ráeső napsugarakat, a zöld fű, a tarka virágok és a kék ég pasztellszerű
összhangját, mindent... mindent... Érezte fiatalságát, mely zakatolva, forrón
pezsegve rohant, lüktetett ereiben, érezte a vágyat, a sejtést, a szerelemszomjat,
mindent megérzett egy pillanat alatt s megérezte azt is, amit elmulasztott.
Remegve,
könnyein át mosolyogva nézte az előtte álló gyermeket, akiben meglátta azt, ami
után a tudósok örökké kutattak s nem tudták a nyitját meglátni, mert túl közel
állott hozzájuk. Megtalálta az Örök Lét titkát, megtalálta – a gyermekben!
És
így szólt bizonytalanul, kissé félénken:
-
Jöjjön ide, kisfiúcska.
De
hangja nem szokott az édesgetéshez, becézéshez.
S
a gyermek, akinek szokatlan és idegen volt ez a hang és a magázás, idegenül,
félősen húzódott félre és azután visszaszaladt az anyjához.
Anyjához
szaladt vissza, akit a leány előbb még megsajnált s akit most nagyon, nagyon
irigyelt.
A
gyermek pillantása izzó parázsként hullott lelkének folyamába, mely hirtelen
megrázkódott, hatalmas hullámok zúzták szét a gondosan körülépített medret s a
tűzcsóva egyre csak forrt, sistergett... A nagy lelki harcban szinte elbódulva
hajtotta le fejét és ekkor... ekkor meglátta a – Betűt!
Az
éles kontraszttól felizgatva markolta össze a gyilkos betűket, amelyek
elrabolják az embertől a valódi természetet.
Földhöz
akarta vágni az emberi tudomány betűit, mikor a használt könyv fedőlapján a
könyv nyomásának évszámát pillantotta meg: 1918.
A
kor! A kor, melyben élünk s amelyben ő él, a kultúra kora, amelyben nem
tanították meg arra, hogy a természetet szeresse, hanem csak a betűket!
Részére
már csak ez az Élet!
Lassan,
csendesen eresztette le a kezét, kinyitotta a könyvet s mikor felpillantott,
megint nem látott mást a bájos, késő őszi napban, mint olyan napot, mely
fölötte alkalmas lesz arra, hogy a vizsgára készülő medika átvehesse az
epidermisek képződését...
...
A tűz kialudt s a víz visszatért medrébe...
Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat
Pozsony, 1919.ápr. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése