Feledékenység
éveit éljük! Fejünkre nőtt az idők terhe. Kenyérkereső pályát tör az új
nemzedék; alig marad ideje rá, hogy azokra visszanézzen, kik a hírkereső pályán
törték az utat.
És
ez jól is van így. Legyen a munkás kezeké a diadal. Zöldüljön ki hazánk
címerében az a négy veres mező, ami a négy fehér folyó között fekszik s lakjék
rajta boldog nemzet egyik folyamparttól a másikig…
Elfeküdtek
az óriások régen, akik hajdan egy kézzel fel tudtak emelni egy országot,
másikkal megverni ez másik országot;
Örök emlékek: I. Az első
alapkő
jámbor
napszámosok ideje következett el, akik megszántogatnak egy darab földet, tűt
kovácsolnak a vasból, teleírják az üres papírost, betűkre tanítják az apró
gyermekeket: úgy harcolnak…
De
azért ne hagyjuk feledségbe menni a mi óriásainkat; ne törüljük ki lelkünkből
az emléket a haszonhajtatlan dicsőség alakjai felől, emeljünk számukra
szíveinkben (úgysincs másutt) egy-egy kis emlékszobrocskát, írjuk fel rá
neveiket, és ne engedjük azokat eltörlődni onnan.
Midőn
tehát kifáradtatok a józan munkában ti becsületes napszámosai a közéletnek,
üljétek körül ezt az otthonos tért s hallgassátok, mit beszél egy másik
napszámosa a névtelen kornak azokról, akik olyan nagyok voltak.
I. Az első alapkő
Vége volt a francia háborúnak; az
ország rendei összeültek tanácskozni s mentül tovább tanácskoztak, annál inkább
rájöttek arra, hogy a mi kardunk ugyan sok szép dicsőséget szerzett már
minekünk; de hasznot ugyan nagy keveset hajtott.
Földünk míveletlen, bár legalább a
nyelvünk volna hát mívelt; pénzben úgyis szegények vagyunk, bár tudományban
volnánk hát gazdagok.
Beszéltek arról, hogy kellene egy
nagy tekintélyes társulatot alapítani, mely vezére lenne a szellemi
előhaladásnak, a nyelv mívelődésének: egy
magyar tudós társaságot.
Vitatkoztak jobbra, balra, kinek
tetszett, kinek nem tetszett az eszme. Tartották némelyek ezt nagyon
fölöslegnek, mások, minthogy úgyis elkésett már a dolog, bízták azt a késő
unokákra s a legtüzetesebb szónokok is, kik e nagy eszmét legjobban pártolták,
csak azzal a vigasztalással ültek le, hogy szép is, jó is, hasznos is volna ez,
de három dolog kellene hozzá: először pénz, másodszor pénz és harmadszor is
pénz: azok közül pedig az elsőt sem tudjuk, honnan vegyük, hát még a másik
kettőt?
Ekkor egy fiatal férfi lépett az
ország teremasztalához; egy ifjú, akit akkor láttak először a rendek sorában.
délceg termetét huszárkapitányi egyenruha fedé; katona volt.
Talán még most is vannak, akik
emlékeznek azokra a mély tűzzel villogó szemekre, amik a legsötétebb két sűrű
fekete szemöld alúl sugárzák egykor a lelkesítés tüzét.
Ez az ifjú volt Széchenyi István gróf.
A sok szóhoz ő csak nehányat adott.
Azt mondta, hogyha a nemzet egy magyar tudós társaságot akar felállítani, és e
szándoka máson nem múlik, mint a pénzen, tehát ő e célra egy egész esztendei jövedelmét feláldozza.
Ez áldozat tett hatvanezer pengő
forintot.
Valaki azt kérdé tőle ekkor: hát azalatt miből fog maga élni?
„Egyik-másik
barátom majd csak eltart addig”, viszonza Széchenyi készen.
És ez volt a magyar tudós társaság
legelső alapköve; melyre derék országnagyjaink oly tekintélyes épületet
emeltek.
Azóta sokat haladt a magyar szellem
mívelődése: nagynak is nevezhetni a távolságot, amit harminc év alatt
megfutott. Akik e nemzeti haladásnak örülni szeretnek, jegyezzék fel emlékükbe,
hogy volt egyszer a magyar nemzetnek egy nagy fia, aki fölvette egy esztendeig a szegénységet magára,
hogy előbbre vigye nemzetét egy
századdal!
Egyszer volt: - ha soká halad, még
azt is mondják róla: talán nem is igaz; azért jegyezzük azt fel és ne engedjük
feledésbe menni.
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 1. sz. (1857. január 4.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése