Cserháton-e vagy a Nyíren,
Az alföldön vagy az Éren?
Nem tudom megmondani –
Élt egy ember: Vas Dani
Volt a becsületes neve.
Szorgalmatos, gazdálkodó,
Annyi bajjal mint egy teve,
Melyet hajtanak napestig,
Szegény Dani – szó ami szó -,
Nem sokat nyugtatta testit.
Éjfél után felkelt mindjárt
Mikor még alig pitymallik,
Délben, nagy sietve, alig
Falt egy-kettőt, estit mindjárt.
Maga szántott – nem volt legény -,
Vetett, kapált, bornált szegény.
Nem volt mása, két tehene,
borjas egyik, másik meddő,
De járomban mind a kettő
S csak vasárnap ha pihene.
Mindamellett sok év alatt
Dani semmire sem haladt.
Szegény mint a templom-egér
Melynek kamrája nincs tele,
Sokszor csak a száraz kenyér,
Az is szűken eledele.
Mi az oka, hogy ő maradt
S mind csak olyan földhözragadt?
Hja! hat gyermek! több mint elég
A szegénynek, s a feleség,
- Tudniillik Juci asszony –
Rest, gondtalan,
Hogy valamit megmarasszon
Kis gondja van.
Inkább arra: hogy meséket
Sok haszontalan beszédet
Mendemondát halljon hordjon;
S míg férje a földet túrja,
Jucinak csak az a búja:
Hogy ő minek üljön otthon?
Nem is ül ő! házról házra
Mind semmit jár, - s a hat árva,
(Árvák szegények bizonnyal)
Otthon ül,s ír, rongyos, koplal.
Legkiváltképp abba telik
Kedve, ha déltől estvelig
Öreg tudós asszonyokkal
Kincsásásról, kuruzslásról,
(Juci maga is varázsol)
Beszél s tőlök mindig tanul;
Majd a borzavágás hasznát,
Mely minap a szomszéd kasznárt,
Kit láz tört irgalmatlanul,
Kigyógyítá;
(Igaz, hogy rá
Egy hétre, az Istenadta
Lelkét csendesen kiadta)
Majd az ördögűzés titkát,
Melyre mikor megtanítják
Alig várja
Hogy valami módja legyen
Hogy valakin megpróbálja.
Este mikor hazamegyen
Megütődésben találja
Háza népét. A nagyobbik
Lánya (éppen a legjobbik)
A padlásról, - kitörvén a
Létra foga, - alázuhant,
S már most tán örökre béna
Soha tán meg nem gyógyuland.
S ami rosszabb: az ijedség
És fájdalom, eszét vették;
Félrebeszél, magát tépi,
Kiabál, hogy vége néki,
S gyötrelemtől, kisded ajka
Fürdik véres, fehér tajtba.
Jutka asszony megijed most,
Hívat mindjárt – talán orvost? -,
Nem biz ő, azt a vén nénét
Kinek ördöngös beszédét
Annyit hallgatá s tanulta,
Éppen ma is, reggel olta.
Jön az asszony, nézi a lányt,
Kit úgy véli, az ördög bánt,
Az turat tajtékot véle,
Az nem engedi pihenni.
„Juci húgom – így beszéle -,
A többinek ki kell menni,
Én az ördögöt kiűzöm.”
S tenyereit már a tűzön
Valami szagos kenőkkel,
Kutyatejjel vagy bürökkel
Hevítgeti,
Dörzsölgeti. –
A leányka
Még az ágyba
Hánykolódik, nincsen nyugta,
Nem segíthet rajta Jutka.
A vén asszony az ágyra ül
Nézi a kis lányt merevül,
Ákombákom szókat morog,
Majd lehajlik, majd feláll,
Majd suttog, majd kiabál,
Ide forog, oda forog.
Végre a mérges kenővel
A leánykát nagy erővel
Kenni kezdi, főtől talpig,
Hát gerincén, szíve táján, -
És ördögi praktikáján
A kis beteg, - így elalszik,
De álmában nyugtalan,
Lázas, gyötrő álma van,
Hánykolódik, nyöszörög,
Megkábítá a bürök.
„Pszt! az ördög benne még,
Pedig mennyit rákenék!
Na, még egy utolsó próbát!”
S megfogva a lányka lábát,
Könnyű testét annál fogva
Meghintázza a légben
Négyszer-ötször egyvégben,
A kicsinyke fő lelógva.
S újrakezdi rontani a
Leánykánt a rossz nyavalya,
Rángatózik untalan…
Egyszer aztán vége van.
Az ördög kiment belőle,
Ki bizony a lelke véle!
Nem gyötrődik már a lány,
Hideg, meredt, halovány!
Harmadnapra egy új halom
Áll a temető-oldalon.
De kilenced napra már
A leányka visszajár,
Hosszú fehér lepedőben,
Napról-napra ijesztőbben.
Legalább az édesanyja
Mindenfelé mondogatja:
Szemével látá maga
Lányát három éjszaka.
Tele a ház a mesével
És a többi gyermekek
Nem mernek felnézni éjjel,
Mind a lélektől remeg.
De a lélek
Melytől félnek
Mégis eljő s minden éjjel
Jár a házban szerte – széjjel,
Majd mint kecskeláb kopog,
Majd mint szél sikolt zokog,
Majd így majd amúgy ijesztget,
- S az öt bárgyú gyermek reszket, -
Apjok szidja, ő hitetlen,
Nem hiszen a kísértetben;
De a gyermek mit csináljon?
Anyjok mondja, hinniök kell,
S míg fejök tele mesékkel,
Kerüli őket az álom.
Egyszer holdvilágos éjben,
Egyik kis fiúcska ébren,
Az ablakban valami
Fehért lát csillámlani.
A kezével integet,
Mintha hívná a gyermeket.
A fiúcska megijed,
Szólni nem tud, felszökik,
Meg sem áll az ablakig.
Az alak csak integet,
Mintha vonná a gyermeket,
A fiúcska felsikolt
S összerogyik, mint egy holt.
Apja anyja felriad
S halva lelik fiokat.
az ablakban egy fehér
Ruhát lobogtat a szél,
Melyet, hogy a szél szárasszon,
Oda kitett volt az asszony.
És az apa kínja nagy
Vére lángol s újra fagy.
Halva immár két gyerek,
Édesanyjuk ölte meg.
„Ördögök gazdasszonya!
- Felkiált – ládd mit mível
Az ostoba babona
Ijesztő meséivel.
Menj, és küszöbömen többé
Soha lábadat ne tedd bé.
Négy gyermekem még maradt,
Nem hagyom, hogy mind megöld,
Vidd magaddal átkomat
S hordozd, míg elnyel a föld!”
S Vas Dani négy magzatával –
Özvegyen magában él.
Évről évre baj s munkával
Leli őt a nyár, a tél.
De elbírja ő a bajt;
Néha mégis felsóhajt,
S két kis sír a temetőben
Könnyeket fakaszt szemében,
S ilyen szó jön ajkira:
„Oh átkozott babona!”
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 5. sz. (1857. február 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése