Csalmay: Álmatlan éjszakák

(Egy festő feljegyzéseiből)

I.

Céltalanul bolyongtam a párizsi éjszakában.

Nem bírtam ki a négy fal között. Mintha dióhéjba szorították volna vágtató gondolataimat, egész hányatott életemet. Az ilyen napokon nem tudtam festeni, hiányzott minden témám, hamis volt minden színem. Mennem kellett – csak előre -, mindegy, hogy -, mennem, egyszerűen addig, míg valahol megtalálom önmagamat.

Az avenue-n már nem járt ember.

A nagy paloták lehunyt szemekkel sorakoztak egymás mellé, élettelenül. Komor csöndességük azt a hitet keltette, hogy a lehunyt ablakszemek mögött nincsenek élő emberek, kik szenvednek, vétkeznek vagy álmodnak. Mintha a világváros, mely pár óra előtt villamfényben úszott és élt, az ókor valamely elhagyott emlékévé változott volna. Idegen volt nekem minden, mintha a földből ásott párezer éves Ninive utcáin kóborolnék.

Az egyik utca keresztezésénél fáklya égett. Vörös fényében a hömpölygő füst között testetlen árnyékok jelentek meg és hajladoztak. A fölleges nagy éjszakában minden titokzatos és önkénytelenül Dante-ra kellett gondolnom, ahogy Vergilius nyomában a pokol tornácának első árnyait látja meg... De hát ezúttal a fáklya fényénél nem a föld szellemei ropták táncukat, hanem csak néhány szegény éjjeli munkás szállt le az utca fagyos mélyébe, valami csövet javítani, melyen át az alvó paloták lakói otthonukban üde forrást vagy fényt kapnak.

A kopasz fasor kavicsos útja mellett egyik padon magános ember ül. Utánam néz. Vajon mit művel idekünt a téli éjszakában? Hajléktalan? – avagy lelke nem bírja ki a hajlékot és űzi ki a csöndes éjbe, mint jómagamat? Valami titkos rokonérzéssel néztem rá vissza én is.

Mélységes hallgató csönd van. Egyszerre valami távoli utcából szakadozottan üvölt bele a nyugalomba egy autó tülkölése. Vészesen üvölt, mint a jajkiáltás, - azután egyszerre elnémul, mintha hirtelen vége volna valami siető életnek.

A fekete paloták fölött még sötétebben boltozódik az ég. A lámpák lángjában látom, hogy aprózva pelyhedzik a hó. Fagy, de a levegő még teli van szelídséggel és lágysággal. Mintha hűvös, de nagyon puha kezek simogatnák lüktető halántékomat. Érzem a levegő leheletét, mintha nem magam élnék, hanem körülöttem a tiszta téli levegő titka élne.

Nagy sarokház elé értem, melynek utcai előkertjében csupaszon sorakoznak a lombtalan cserjék. Még zúzmarások a délelőtti ködtől és a földszint egyik ablakából rájuk szűrődő fénysávban olyanok, int a filigrán márványfaragványok az indiai Agra mecsetjeinek kőkapuin.

Önkénytelenül megállok a fénysávban, mintha melegítene ez a fény. Felnézek a kivilágított alakra. Miért virraszt, aki odabent van?

A gyöngéd csipke-store-on át belátni a szoba egyik falára. Micsoda édes meglepetés ebben a zúzmarás, hópelyhes világvárosi éjszakában! A falon ismerős kép: Botticelli Sandro „Prima-vera”-jából a virágözönben lebegő leány, ki áttetsző palástjából és fátyolfodraiból millió virágszirmot ont maga köré... Mikor a homályos ablakon át megláttam a csodálatos képet, legott éreztem, hogy nem tudok továbbmenni... Fiatalság, tavasz, művészet ezer emléke a lassan hófehérré változó kövezetre szegezte lábaimat. Eszembe jutott, hogy jó néhány év előtt, mikor még egészen feketék voltak fürteim, Firenzében én is lopva lemásoltam a tavasz leányát és elküldtem valakinek, akit nagyon szerettem, e két rövid szóval: „Te vagy!” Hogyan elmúlt ez is...

Ki vagy te ismeretlen, ki az alvó örökváros kőhalmazában éppen Botticelli tündérleányával ékesíted fészkedet?

Ahogy elálldogáltam az előkert vasrácsára támaszkodva, halk zongoraszó ütötte meg fülemet és a rejtett madár csicsergésével fonódott közbe az érzelmes ária:

Amor, amor é palpito dell’  universo, dell’

universo, intero,

Misterioso, misterioso altero, croce e delizia

- croce e delizia at cor...

Ki vagy szépséges ismeretlen, ki az utca magános vándorának a szerelem bűnbájáról és kínjáról dalolsz?

Míg halkan a dal után dúdoltam Verdi mézédes zenéjét, emésztő kíváncsiság töltötte el lelkemet. Látnom kell, tudnom kell, ki az ott bent. Mert egyszerűen – mi tagadás benne – beleszerettem a látatlanba. Felruháztam képzeletem minden ékességével. Nem akartam meglátni azt, aki talán a zongora mellett, az éneklő leány mögött áll. Talán apja? Talán párja? Nem, én nem képzelődöm -, ő egyedül van. Abban a halk dalban volt valami abból a vágyódásból, melyet csak az tud belehelni, aki egyedül van.

Ki vagy, én szépséges ismeretlenem?

Mielőtt meggondoltam volna a következményeket, vakmerő elhatározással megnyomtam a bérpalota éjjeli csengőjét.

Alighogy ezt elkövettem, szerettem volna gyerekesen elfutni, int a csínytevő diák, ki csak bosszantással akarta zavarni a portást. De nem bírtam elmozdulni a kaputól, - meg gyávának is tartottam volna magamat. Éreztem, hogy ma akaratomnak nincs határa, - csak az a fal, melybe most is beleütközöm. A fal, mely köztem és közötte áll, - köztem és az édes ismeretlen között, ki ott bent Botticelli előtt Verdivel áldoz a tavasznak és szerelemnek, mikor idekünt fagyos hógombolyagokat söpör az éjjeli szél a Szajna partja felől.

Pár perc múlva kinyílt a kapu. Tagbaszakadt ősz asszony állt előttem és arcomba világított. Szigorú, de jóságos tekintettel mért végig és erős breton kiejtéssel szólt:

- Kit keres, uram?

Nehéz lett volna értelmesen felelnem. Én nem sejtettem, kit keresek. A jó öreg portásasszonynak pedig nem tehettem vallomást vakmerőségemről, mert legfeljebb becsapta volna előttem a kaput. Egyszerűen a halk zongoraszó irányába mutattam.

- Asszonyom, sajnálom, hogy ilyen furcsa órában jövök, de egy kép miatt kellett bekopognom.

Az asszony egy szót sem szólt, vállat vont, megbökte a lakókat jelző táblán az egyik csengőt és udvariasan a földszinti lakás felé mutatott.

Markába csúsztattam egy ötfrankost. Nem is volt időm csodálkozni azon, hogy őszinte és naiv magyarázatomra ilyen simán megy minden. Szokatlan késő órában jöttem, ismeretlen vagyok, és még csak nem is faggat senki, mi járatban török be egy otthonba, hol kétségtelenül fiatal nőnek kell lenni, mert hiszen az édes szoprán még egyre csengett elfojtott szordinóval:

Amor, amor e palpito dell’ universo...

Egy pillanat alatt szívdobogva az ajtó előtt álltam. A megvilágított réztáblácskán lélegzetet visszafojtva olvastam a nevet:

Francesca Palmieri.

Vajon ki fog ajtót nyitni? Talán valami ügyetlen cseléd? Talán mégis valami haragos férfi? Mit fogok neki mondani? Untam minden hosszadalmas magyarázatot.

Az ajtó kinyílott. Magas, karcsú fiatal nő állott előttem. Gyönyörű, pompás, tökéletes nő. Végig járatta rajtam mélységesen sötét kérdő szemeit. Dús hajkoronája alatt tiszta homloka csupa méltóság, - a meglepetéstől, vagy talán a félbeszakított énektől még kissé nyílt ajkai mellett két kis gödör csupa édes selmaság. Csupa meg nem fejtett ellentét, csupa azonnal megértett harmónia.

Nem csalódtam. Csak ilyen nőt képzeltem odakünn a fagyos utcán, midőn felnéztem a világos ablakra és hallgatóztam. Szépségek szépsége Ezért érdemes volt magamat kitenni bármely dorgálásnak hóbortos ötletemért.

- Kit keres uram, ilyen későn? – kérdezte szelíd szemrehányó hangon francia nyelven.

Én a név és az imént ellesett ének alapján jobbnak láttam legott olaszul válaszolni, becsületesen, őszintén:

- Signorina, én künn álltam a hóban, szélben. Megláttam a kivilágított ablakon át a falon Botticelli tavaszi tündérét és bejöttem. Ítéljen el, kergessen el, fogasson el, csak bocsásson be, - a többit megmagyarázom odabent.

Elmosolyodott és kedvesen mondá:

- Hogyha Botticelli hozta hozzám, ám jöjjön beljebb.

Megindultam, mintha már ismertem volna a járást, olyan természetesen szólott hozzám. Midőn hirtelen megálltam, hogy előre bocsássam az ismeretlen otthon szépséges úrnőjét, elkomorodtam. Észrevettem, hogy a tökéletes sudár alak biceg, - a jobb lába hibás.

Beléptünk a kis szalonba, melynek világossága becsalt. Letelepedtünk egymással szemben a kandalló elé. Ő hallgatott, én meg zavarodottan néztem körül.

Azt hittem, Firenzében vagyok. Minden a Medici-kor ízlését viselte magán. A renaissance-bútorok, a láda a négy hajlott oroszlánlábbal, a csatos bőrkódex-utánzatok az asztalon. Még a levegőnek is ugyanaz a virágillata, mellyel márciusban érezni a Viale dei Colli-n.

A nagy Botticelli-képmásolaton legott észrevettem a szignatúrát: Francesca Palmieri. Az egyik asztal tele volt rakva miniature-ökkel, Lebrun Vigée, Reynolds, Boucher pompás kis másolataival Az én ismeretlen vendéglátóm tehát egyike azoknak a csöndes művésznőknek, kik heteken át másolják a nagy képtárakban a legnépszerűbb képeket, elnyűve életüket, elpazarolva tudásukat, hogy azután műveiket vándor amerikaiak és angolok magukkal vigyék élelmes műkereskedők boltjaiból.

A művésznő kedves elfogultsággal felém tolta az asztalon álló cigarettákat és bájosan tettetve a neheztelést, így szólt:

- Éjfélkor betörni egy magános nőhöz! Tulajdonképpen nagyon kellene haragudnom. De hát ön mondja, hogy Botticelli képe hozta be hozzám. Úgy veszem tehát, mintha Sandro mester közös ismerősünk volna és ő mutatná be önt nekem.

- Signorina, bocsássa meg, hogy még nem mutatkoztam be. Engedje meg, hogy nevemet csak később áruljam el: tudom, hogy ismerősének fog tekinteni.

Megrázta fejét, hogy hullámosan megremegett fürtjeinek aranykoronája.

- Én nem kérdek semmit. Babonásan alávetem magamat a fátumnak, amit a „tavasz tündére” hoz reám. Eddig szerencsétlenséget hozott. Két év előtt másoltam Firenzében az eredetiről és Isten tudja, nagyon ragaszkodtam hozzá. De most... De most már odaadnám bárkinek, csak vigye el tőlem...

A legbecsületesebb őszinteségre határoztam el magamat és tiszteletteljes gyöngédséggel, de valami ellágyult melegséggel, melyért a nők nem haragusznak meg soha, két ujjal kissé megérintettem a asztalon pihenő fehér kis kezet.

- Őszinte vallomást teszek. Lehet, hogy a tavasz tündérének fátumszerű küldötte vagyok. Ne higgyen ízléstelen kalandornak, ki vakmerő tolakodással va banque-ot játszik. Én magam is festő vagyok, szegény, hóbortos bohém, de tetőtől talpig jó ember. Hihet nekem és végig hallgat. Kiutasíthat és én megcsókolom kezét, de nem megyek. Tudom, hogy nem küld el, mert aki évszázadok örökszép dolgai közt, melyeket saját ecsetjével lesett el magának, ennyi érzéssel énekelget, az más világban él, mint odakünn az egész havas világváros. A napsütötte álomvilágban, melyben mi ketten kóborolunk, nevetnek a köznapi konvención. Ezt éreztem meg künn a zúzmarás fák alatt és ezért vagyok itt.

- Kérem, beszéljen. Kíváncsivá tett.

- Tehát maradhatok. Tudtam, hogy ennek így kell lenni. Igen, én is estek és kijut a magasztalásból. Pedig nem érdemlem meg, mert műveimet nem én alkotom, hanem valami titkos, bűbájos erő. Mondjuk, mindig egy-egy szépséges nő, kit utamba vet a végzet. Néha hetekig egy vonást sem tudok vászonra vetni. Ilyenkor nyugtalanul barangolok, míg meglátok valakit, aki visszaadja egész tudásomat. Valami ég bennem ilyenkor, s ha ez a lelki mécsem kialszik, akkor jönni kell valakinek, aki meggyújtja, mert különben nem látok művészetem világában. Most is ilyen fénykereső voltam. Megláttam ablakát, azon át Botticelli „Tavasz”-át hallottam Verdi melódiáját és egyszerűen megéreztem, hogy az ismeretlentől idebent lelkemben olyan fényességet viszek magammal, melynek világánál új remeket fogok alkotni.

- És éntőlem, szegény, nyomorék leánytól, mit várhat ön, az alkotó művész?

- Én igazat mondok mindig. Ha nem hisznek, idézem a bátor német szerzetest, ki azt mondá: itt állok és nem tehettem másképp.

Válasz helyett újra mosolygott és a marasztalás jeléül kivett a ládikából egy cigarettát, felém nyújtotta egy égő gyufával együtt.

- Köszönöm, hogy megért. Az életnek csak egyetlenegy dolog adja meg az igazi jó ízét, az, hogy az embert megértik. Könnyű ez azoknál, kiknek lelke olyan, mint a négyzet vagy a kör. Mindenki tudja, ez négyzet, mindenki tudja, emez kör. De ha az ember parabolák útvonalain járkál, mint a ritka üstökösök, akkor a köznapi embereknek ez igen magas mathézis. Nem sokat számítanak, hanem ott hagyják az illetőt a faképnél. Nos, magamról eleget beszéltem, gyóntam, most várom önmagától édes szavát jutalmul.

Rám nézett bársonyos fekete szemeivel, melyeket még mélységesebbé lett hajának velencei vörösaranya. Lehajolt és egy hasábot vetett a tűzre. Hallgatott és elnézett valahova messze, nem ebben a szobában levő határokra. Mintha a hasábbal valami emléket hamvasztott volna el.

Átnyúltam az asztalon és most már megfogtam egész puha kis kezét.

- Francesca, mi mindketten művészek vagyunk. Higgyen a művészetben, mert az mindent meggyógyít.

A bánatos nő maga elé bámult és tompán, mintha szuggesztió alatt beszélne, hozzáfogott történetéhez.

- Először látom önt és mégis elmondok mindent, mert úgy érzem, önnek mindezt tudnia kell.

- Fiesoleban születtem, pár hóval apám halála után. Szegények voltunk. Korán megtanultam rajzolni és képek másolásával kerestem meg a mindennapit. Tizenhét éves koromban eljegyzett egy kapitány. Délceg ember volt, de kemény és kegyetlen, mint a kard,mely oldalán csördült. Nem szerettem őt. Talán még nevét is el tudom felejteni.

- Egy húsvéri reggelen kétségbeesve bolyongtam Firenzében a Via Ricasolin és csodálkoztam, miért örülnek az emberek ezrei a tavasznak. Bemenekültem a galériába. Botticelli tavaszi allegóriája előtt dolgozott egy másoló, ki vonásról-vonásra próbálta megörökíteni a tündérleányok lepleit és napderűs mosolyát. Soká, soká néztem és irigyeltem őt. Istenem, hogyha én is tudnám ezt utánozni! A húsvéti ünnepek után már én is ott ültem szomszédságában és minden tudásomat összeszedtem, hogy fölülmúljam versenytársamat. Elkészült az én tavaszi tündérem is és versenytársam önzetlen gyönyörűséggel megbámulta és lelkesedésében magához ölelt...

- Ez ölelés közben tudtam meg, hogy versenytársam jegyesem öccse, kiről a szigorú kapitány mindig csak mint eltévedt, elveszett fiúról beszélt. Mikor a kapitány mindent megtudott,- és én megmondtam neki, hogy tudok szeretni, közönséges drámát rögtönzött: rám lőtt. Összetörte lábamat a golyó és azóta nyomorék vagyok.

- Örökre elhagytam Firenzét és most itt tengődöm, a Louvre-ban miniatűröket gyártva.

- Ez annak a képnek története, mely önt ma a havas utcáról becsalta énhozzám. És azért mégis végtelenül szeretem Botticelli tavaszi tündérét, mert igaz ugyan, hogy miatta lettem nyomorult, de neki köszönhetem az első csókot is. Az első csók pedig csak egyszer van az életben és ami egyszer van, minden árat megér...

A leány elhallgatott. Én meg felkeltem és átnyújtottam neki névjegyemet.

- Legyen szerencsém holnap műtermemben, a Rue des Saints Péres sarkán. Várni fogom, kora reggeltől késő estig, mert igen-igen nagy szükségem van segítségére, én bűbájos ismeretlenem.

Francesca meglepetve olvasta jól ismert művésznevemet és annyi bájjal adózott kecses meghajlásában nevemnek, hogy senki a világon nem sejtette volna, hogy csak egyik lábán lebeg.

Elhatároztam, hogy őt mindenkinek tenyéren kell hordani...

*

Másnap már kora reggel műtermemben dolgoztam. Felvettem a palettát, melyhez hetek óta nem bírtam hozzányúlni.

Napsütéses, hideg délelőtt volt. Az ablakokon a jégvirágokat aranykalászok kévéjévé, violaszínű páfrányerdővé varázsolta a verőfény. A Notre-Dame harangjai ünnepi bongással muzsikálták tele a szélcsöndes téli levegőt.

Annyira szorgalmas voltam, hogy megfeledkeztem reggelimről és inasom, Rafael, ki nevénél fogva úgy érezte, hogy munkatársam, műtermembe hozta teámat. Míg nagyokat fújt a kandalló parazsába, önelégedetten és együttérzéssel mormogta:

- Nos, az én uram megint megtalálta a Valakit, akit keresett...

- Rafael, te valósággal lelki rokonságban állsz velem- tréfáltam jókedvűen, míg a hatalmas vászonra gyorsan építette a szénnel egy régi terem otthonosságát, amilyennek magam előtt láttam Riminiben Malatesta Gianciotto palotájának legbizalmasabb szobáját.

Pár hét előtt ugyanis egyik leghűségesebb Maecenásom, a fiatal Hudson lord arra kért, hogy rendezzek be neki Como-parti villájában egy Dante-szobát. Akkor annyi minden jutott eszembe, hogy a sok ötlettel nem tudtam mit kezdeni, tehát eszméim gazdagsága közt elszegényedtek alkotó erőim. Most azonban meg volt minden.

Éppen elkészültem a régi terem falával, ódon bútoraival, amúgy vázlatosan, mikor belépett Palmieri Francesca.

Üdvözöltem, mint régi ismerőst, megkértem, hogy ne unja magát, mert bizony ő lesz modellem Francesca da Rimini poézissé finomult alakjához.* (* Francesca da Rimini Guido da Polenta ravennai kényúr leánya volt; akarata ellenére férjhez adták Glanciollo Maletestához, kit rútsága miatt nem szeretett. Férje mostohaöccsével, Malatesta Paoloval olvasta Lancelot szerelmi történetét és e történet olvasása közben egymáséi lettek. Gianciollo mindkettőjüket Riminiben megölte (1278). – L. Dante, Pokol, V. énekét.) Felállítottam a kis emelvény selymes szmirnáira. Szemeimmel körülsimogattam bársonyos arculatát, gyönyörű sudár alakját és láttam szerelmes lelke történetét. Hódolatom jeléül lábaihoz vetettem egy szál piros rózsát és nem kérdezve nemet vagy igent, így vagy úgyot, lázasan hozzáláttam a munkához.

És dolgoztam és újra dolgoztam. Megjelent a képen Francesca da Rimini. Karcsú termetét haloványkék brokátba öltöztettem. Ügyeltem arra, hogy a képen Kelet szőnyegén lerajzolódjék mindkét finom lába és én, mint művész adjam vissza a tündérleánynak azt, mit tőle a szépet és épet vandál módon pusztító élet elrabolt. Ügyeltem arra, hogy a képen a tenger felől beáradó napfény bearanyozza vörösszőke fürtjeit. Arcába belevarázsoltam a tartózkodó odaadás és az ijedt boldogság minden csodaszépségét.

És készült a kép napokon át. Úgy néztem az élő Francescát, mintha őt is én teremtettem volna magamnak.

És készült a kép. A földön ott feküdt az áruló olvasmány: Galeotto meséje. Oldalt nyílott az ajtó és csak ez a halk nyílás sejttette, hogy az ajtó mögött áll Gianciotto. Nem akartam a férj rútságával zavarni művem összhangját. Csak Paolo alakja hiányzott még.

Ekkor megkértem modellemet, hogy csak egy hét múlva jöjjön el.

Egy hét alatt megfestettem Paolot, amint félbehagyva az olvasást, csókját, az elsőt, az örökkévalót odalopja az aranyszálakra, melyek átfonták ifjú életét...

... Egy hét múlva eljött Francesca Palmieri. Mikor meglátta a kész képet, odarohant Paolohoz, a festetthez, az élő Francesca, kitárva karját, mintha át akarná ölelni – odarohant annyi szenvedéllyel hogy az én festett Francescám szinte féltékenyen nézett reá... Azután hozzám fordult és a csókot, melyet a festett Paolonak szánt, nekem adta...

Paolonak ugyanis én önmagamat festettem meg, fiatalon, szerelmesen, elveszetten...

Befejeztem a képet; alája írtam egy régi kódex remek betűivel:

Quel giorno piá non vi leggemo avante...*

(* Dante, Pokol V. éneke: „Aznap többet nem olvasánk azontúl...”)

*

Ekkor egy ideig újra nem festegettem semmit. Erről az időszakról nem beszélek, mert az egészen csak az enyém volt és azt még szavakban sem osztom meg senkivel.

Csak még feljegyzem, hogy lord Hudsonnak Dante-szobájában annyira megtetszett a művem, hogy Palmieri Francesca ma lady Hudson. Néha vendégük is vagyok a Como partján és lady Hudsonnal sokszor emlegetjük az én első látogatásomat őnála...

De hát minden elmúlik és nekem új álmatlan éjszakán új művészi ihletet kellett keresnem.

Forrás: Tavasz Szépirodalmi, Művészeti és Közgazdasági folyóirat Pozsony, 1919.május 4.