Ismét
új fölvilágosítást nyertünk e tárgyban, melyet nem ok nélkül hoztunk szőnyegre.
Kedvelt költőnk életrajzának írója azon közlemények után, melyeket lapunk
hozott, maholnap egészen tisztán fogja láthatni Petőfi élete legelső szakának
legalább főbb vonásait, mikről eddig semmit sem tudtunk. Azóta más lapok is
hoztak e tárgyban közléseket, melyek azonban több világosságot nyújtani nem
valának képesek. Igaznak s másrészt valószínűnek csupán az fogadható el, amit
eddig a Vasárnapi Ujság közlött. S most azon helyzetben vagyunk, hogy a
lapunkban közlött adatok némelyikét is megigazíthassuk. E napokban vettük
Petőfi Sándor testvérének, Istvánnak (Brünn-ben jan. 23-án kelt) levelét,
melyben tárgyunkra vonatkozólag többi között ezt írja:
„T.
szerkesztő úr! Lapjának már két számában tusakodnak bátyám születési helye
fölött. Sárkány János úrnak tökéletes igaza van, minthogy a keresztelési
anyakönyv nem hibázhatik. Sándor Kiskőrösön született 1822-ik év december
31-én, pontban éjféli 12 órakor*. (* Tehát
teljes jogában volt Petőfi, midőn azt szerette állítani, hogy az év első napján
született, s könnyen felfogható lesz az anyakönyvi adat is, mely szerint e
gyermek már jan. 1-én meg is kereszteltetett. – Szerk.) Hosszú életök
folytában szüleim soha kedvesebb új évet nem értek, mint az 1823-ikit. Öt évi
házasságuk után végre az ég egy fiúval áldotta meg őket. Ezt szüleimtől nem
egyszer hallottam, s midőn felnőttem, számtalanszor olvastam a „Nagy Biblia”
melléklapján atyám jegyzetét: „Sándor fiam született” stb., hol harmadfél év
múlva saját nevem is ragyogott.
Bátyám
egészen hat éves koráig Fehéregyházán volt szüleimnél s ekkor Kecskemétre adták
Hábel József úrhoz, ki atyám akkori félegyházi s kecskeméti székeinek
haszonbérlő társa volt. Két évig járt Kecskeméten az evang. alsóbb iskolába, s
midőn innen visszajött, szüleim Félegyházáról már Szabadszállásra költöztek, s
innen nemsokára Szentlőrincre (Tolna-megyébe) vitték iskolába, hol legalábbis
egy évet töltött. Visszatértével Pestre vitték, hol három évig, azután Aszódra,
hol szinte három évig járt iskolába. 1838-ban Selmecre vitték a retorikába, hol
azonban fél év múlva búcsút vett a kapufélfától. Ami azután történt vele, nem
tartozik a dologhoz, melyről szó van, tehát elhallgatom.
Az
elősoroltakból látni fogja ön, hogy bátyám gyermekkora legkevésbé illeti
Szabadszállást, hova ő, úgyszólván, csak látogatásra jött az iskolai
szünnapokban, s iskolába nem járt soha. Csodálom, hogy tanulótársai akadnak
Szabadszálláson. Itt tévedés van a dologban. Az illetők éppen nem tisztán
emlékeznek, ha – mint Vörösmarty László
úr írta – „a jómódban növelt, lion gatyás, halvány és vékony, de elven fiút, ki
élénk kedvvel nyargalta össze velök az iskola tágas udvarát és aki apjának
szilaj lovait megnyargalta stb.” bátyámnak
tartják. Ez mind csekély személyemről van
mondva, nem bátyámról. Azonban megbocsátható, hogy sokan inkább a költőt
akarják játszó gyermekpajtásoknak vallani, mint annak öccsét, kinek minden
érdeme bátyja nevének viselésében áll.
Sándor
némileg más alakban is tűnik fel Vörösmarty L. úr tolla után, mint aminő
valóban volt gyermekkorában. De ezen csodálkozni éppen nem lehet, minthogy V.
úr az adatokat elbeszélések után állította össze s ezek nem mindenkor hívek.
Sándor igen csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt; számtalanszor
megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társaságunkat mindig
kikerülte, bezárta magát a szobába s könyvei közt lelte mulatságát. A
lovaglásnak pedig éppen nem volt barátja: ha ráült is apám kedves lovára (a
híres „Lengyel”-re, melyre talán még fognak emlékezni Szabadszálláson, mert azt
a lovak királyának nevezték), mely bárányszelídséggel bírt, azt mindig a
kocsisnak kellett tartani. Később ugyan bátrabb lett, de azért lovas gyerek nem
vált belőle. 1849-ben Budán láttam őt utolszor lovagolni, még emlékszem a
megjegyzésre, amit tettem: „Látom, Sándor, megülöd a lovat, de lehető rosszul.”
Ha elpörlöm bátyámtól a lovaglási ügyességet, ezt csak azért teszem, hogy
dicsősége koronájában hamis kő ne legyen – ha különben ez is a korona egyik
ékszerét tenné.
Még
kevésbé szólottam Vörösmarty L. úr és Szabadszállás ellen, csak az igazság
érdekében emeltem szót, mit önök nyomoznak. Szabadszállás nekem mindig kedves
és felejthetetlen marad, mert – szülőföldem. Egyetlen óhajtásom: hogy ott, hol
a fényes nap először lövellte rám sugarait, lássam azokat utoljára is ragyogni.
Petőfi István*
(* Köszönet önnek is e
becses közléseért, mellyel a vita alatti kérdés, úgy hisszük, megoldottnak
tekinthető. Nem is kísérjük egyéb észrevétellel, csupán annyit vagyunk
kénytelenek mi is az „igazság érdekében” megjegyezni – ámbár különben nem nagy súlyt fektetünk rá -, hogy Sándor, mint ön mondja – későbben csakugyan bátrabb
lett s név szerint 1846-ban nem volt az a szilaj paripa, melyet meg ne ült
volna, amiben olykor különös kedvét is találta. Ily mulatságainak magunk is
voltunk tanúi. – Szerk.)
Forrás: Vasárnapi Ujság
4. évf. 5. sz. (1857. február 1.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése