Abban,
amit Petőfi átalakulásáról egész röviden megjegyeztünk, megtaláljuk annak okát
i, hogy költészetén az ifjúkori elveszett kísérletek hiányában, Horatiu hatását
majdnem hiába keressük. Egyenes idézést kettőt találtam csupán, egyiket Nagy
Imréhez írt levelében: non si male nunc,
et olim sic erit (Od. II. 10.)* (* Halasi: Petőfi-reliquiák. 46. l. Hasonló gondolat van
kifejezve Barátimhoz című költeményében is:
S tán ha látja sors
komám, hogy
Csüggedé nem ért:
Egykor annál bőkezűbben
Nyujtja majd a bért…
Bolond Istókban is u. e
gondolat: „Mert annál szebb lesz jövendőm, Minél rútabb jelenem.” Az „Én” címűben
is a 3-dik versszak rokon.), mely mindenesetre olvasmányának visszhangja. Ennél
jellemzőbb a másik, t. i. a Felhők
egyikében (Viseld egyformán…) a már
ismertetett kedvelt ódájának első 2 sorát idézőjelben fordítja le s „a
bölcs”-nek tulajdonítja, ellentétbe állítván saját természetével:
Hor.: „Aequam memento rebus in arduis
Servare mentem, non secus in bonis. (Od. II. 3.)
Petőfi: „Viseld egyformán jó s balsorsodat.”
Nem
mondhatni azonban, hogy eszméikben a kifejezés és styl bámulatos eltérései
mellett is, néha rokonság ne volna. Az a mód, mellyel Horatius költői
halhatatlanságot jósol magának két ódájában (II. 20, III. 30.), s kivált az
elsőben és a Petőfi Jövendölése közt
a rokonság szembeötlő. Mert való ugyan, hogy hasonló jóslatokra számos költőnél
találunk, de Petőfinek 1843. elejéig* (* 1848.
márc. 5-diki levele mellett küldte el Szeberényinek. Ekkor tehát már meg volt
írva s valóban e tavaszon írta Kecskeméten.) még nem sok költő hasonló helyeit volt
alkalma olvasni,m ás részt a szárnyra kelés gondolata világosan rokon:
Hor.: … album mutor in alitem
Superna, nascunturque leves
Per digitos humerosque plumae.
Petőfi: Szárnyim növének, s átröpültem
A levegőt, a végtelent.
Maga
az örökké élés gondolata (Petőfinél:
„Dicső neve költő fiadnak, anyám, soká, örökké él” és Horatius: non ego
pauperum Sangvis pareutum, non ego, quem vocas, Dilecte Maecenas, obibo, Nec
Stygia cohibeor unda”) már sokkal általánosabb, szokottabb módú kifejezés.
Ugyane gondolatot Petőfi megfordított alakban, gúnyosan használja fel A helység
kalapácsa befejezésében (Petőfi: „élni
fogok, míg a világnak szappanbuboréka szét nem pattan.” Horatius: „usque ego postera crescam laude recens dum
Capitolium scandet cum tacite virgine Pontifex. III. 30.), mintegy
visszhangként Horatius pár sorára.
Talán
azok a gyönyörű sorok, melyekben Petőfi a szerelem természetszerűségét,
önkéntelenségét a virágnyílással rajzolja, visszhangok s költői körülírás
Horatius e mondására:
Naturam expetlas furca, tamen usque recurret.
(Ep. I. 10.,
24.)
Petőfi: A virágnak megtiltani nem lehet,
Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet;
Kikelet a lyány, virág a szerelem,
Kikeletkor virítani kénytelen.
A
Horatius Ep. I. 19-re, melyben az utánzókról beszél:
„O imitatores, servum pecus, út mihi saepe
Bilem, saepe jocum vestri movere tumultus! etc.
Petőfi,
mintegy visszhangul, bárha teljesen más tartalommal, Az utánzókhoz c. költeményét írta, melyben „az élhetetlen nyomorú
csoportról” emlékezik meg. Horatius a maga eredetiségéről így szól: „Libera per
vacuumposui vestigia princeps; Non aliena meo pressi pede: qui sibi fidit Dux
regit examen.” Petőfi is azt mondja, hogy a költés nem széles országutakon
ballagó szekér, hanem sas, „hol nem járt senki sem, ő arra indul fennen,
szabadon” s arra bíztat, hogy csak akkor írj, „ha van erőd haladni, merre más
nem haladt.”
Továbbá
az az állandóság, szilárdság (constantia), mely Horatius ódáinak sokszor
magasztalt tárgya:*
(* III. 3. De viro Nonesto.
Justum, et tenacem
propositi virum,
Non eivium ardor prava
jubentium,
Non vultus instantis
tyranni
Mente quatit solida,
neque Auster,
Dux inquieti turbidus
Adriae
Nec fulminantis magna
Jovis manus,
Si fractus illabitur
orbis,
Impavidum ferient
ruinae.)
magasztalt
eszménye Petőfinek is (Egressy Gáborhoz,
Arcképemmel, Ha férfi vagy, légy férfi, Az apostol), habár a tárgyalás
módjában nincs is hasonlatosság. Hasonló érzelmet és szenvedélyes ragaszkodást
fejeznek ki a költészet iránt mindketten (Horatius: I. 3. r. III. 11. III. 30.
IV. 3. etc. Petőfi: Verseim, A
költészet, Jövendölés, Az utósó alamizsna, Vahot Sándorhoz, Költő lenni vagy
nem lenni, Múzsám és menyasszonyom, Adorján Boldizsárhoz etc.) s a költőnek mint vatesnek magas hivatását
egyaránt hangoztatják, Horatius kivált az ódák III. 1-6-dikában mint a múzsák
papja („Musarum sacerdo”) lép fel s a
római ifjaknak és leányoknak azelőtt sohasem hallott dolgokról énekel: a
legszükségesebb erényekről. A magyar költők által annyiszor és annyiszor
elfoglalt álláspont ez, mint melyből leginkább nyilatkozik a nemzeti költő
(jós, bír, táltos, tanító egy személyben) föladata. Petőfi nem kevésbé
magasztosan gondolkozik a költők hivatásáról. Szerinte ők a népet vezető
lángoszlopok (A XIX. század költői)
és ő valóban fönntartotta azt a jogát, hogy nemzetéhez szóljon odaadással,
intve, javítva, buzdítva, korholva, korbácsolva az érzelmek minden hangfokán:
lágyan, szelíden, merengve, hevesen, tűzzel, szenvedélyesen vagy lázítva, az
alkalom szerint. Horatius ez állásában is nyugodt bölcselkedő a tapasztalás
higgadtságával és szenvedélytelenségével, - egészen ellentéte Petőfinek a
különben rokon szerepben.
Több,
egyébként korlátolt számú általános eszme, mint a megelégedés, gazdagságra nem
vágyás, a hazáért való önfeláldozás, a falusi élet bájai, stb. mindkettőjöknél
gyakran előfordulnak ugyan s kivált Horatiusnál mint költészetének alapeszméi;
de ezek annyira általános emberi eszmék, hogy különösen senkiéi sem, csak a
józan köztudatéi s ezekben csupán az a személyi felfogás és alkalmazás
jellemző, amint a költő egyéni érzelmeinek színezetében jelentkeznek. Bővebben hát nem szólunk rólok.
Nem
jellemzőbb az sem, hogy ugyanegy c. alatt írtak költeményeket (Ad amphoram. Poharamhoz. – Ad sodales suos
convivas. Barátimhoz. Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz. – Ad fortunam. A
sorshoz. – Ad amicos. A magyar ifjakhoz.), mert a címen kívül teljesen
egyéb mindaz, ami bennök van.
Több
a rokonság abban, amint a bort és a társas élet örömeit tekintik. Horatius
magát a tisztult Falerni ivójának nevezi* (* „bibulum liquidi de media luce Falerni.” Ep. I. 14., 34. és 18, 91.)
s alapjában magát rajzolja a régi massicumibor kedvelőjében, amint a zöld
szederfa árnyában vagy a mormoló patak mellett pihen (Od. I. 19-22.). Ezt issza
ugyanis, midőn Messala Corvinust (Od. III. 21.), ifjúkori barátját, 44-dik
születése napjára hívja meg vagy midőn a rég nem látott Pompejus Varust fogadja
(II. 7.), akivel már Brutus alatt borivással rövidítette meg a hosszú napot.
Borivásra bíztatja barátait is (Epod. XIII.) s kivált a szabadban ivást
kedvelte egész életében,m ég késő ősszel is, midőn a koszorúhoz rózsa alig volt
már található. (Od. II. 3. 7. I. 17. 3. 38.)
A
borivást ajánlja tanítója, Alceus szerint, minden időben és minden
kedélyhangulatban. A tél keménysége ellen legjobb a bor melege (I. 9. Epod.
13.) s viszont a tavasz és nyár melege ellen ez oltja legjobban a szomjat. (I.
17. III. 29. IV. 12.) A bor a vidámságra van teremtve (in usum laetitiac. I.
27.); tehát a bút s a gondot ezzel kell elűzni (I. 7. III. 12.); ezt tanácsolja
Nunatius Plancusnak. Ő maga minden ünnepen bort iszik (III. 18.) s ha baj vagy
öröm érte, megannyi alkalom volt ez a borivásra, midőn aztán addig ittak, míg
csak a lámpa égett (III. 8. 21.). Erre nézve minden alkalmat fölhasznált: ha a
tavasz eljött s az évszakok változása a korai halálra figyeltetett, élvezetre,
mulatságra hív föl (I. 4.); hasonlólag szól az álnevű Taliarchushoz (I. 9.)
vagy Delliushoz (III. 3.) és Leuconoé nevű barátnéjához (I. 11.), hogy mert a
halál a vidámat és búslakodót egyaránt eléri, élvezni kell a jelent s nem kell
elfeledkezni a borról (vina liques et spacio brevi spem longam reseces” I. 11.
6. II. 14. IV. 7.). Bort hoz elé, midőn Maecenas meglátogatja sabinumi lakában,
s habár csak sabinmi bor az, de maga tette görög edénybe és maga pecsételte le,
midőn Maecenast pár évvel előbb a színházban ünnepelték. (I. 20.) Ily vidám
mulatságra alkalom Plotius Numida vagy Pompejus Varus szerencsés hazatérte (I.
36. II. 7.), az actiumi csata (Epod 9.), Kleopatra halála (I. 37.), saját
halálos veszedelmének évfordulója, midőn Maecenast fölhívja, hogy 100 pohárt
ürítsen ki szerencsés megmenekülésére (III. 7.); Augustus visszatérte a
kantabriai csatából (III. 14.), Maecenas születésnapja (IV. 11.), a visszatérő
tavasz (I. 4. II. 7. IV. 12.), Neptun (III. 28.) vagy a genius ünnepe, midőn
késő ősszel a vén holló esőt jósolva károg (III. 17.), Telephus történelmi és régészeti
fejtegetései, melyeket hamar megun s legkedvesebb bordalai egyikében borért
kiált, miközben az új holdra, az éjfélre s Murenára, az augurra iszik, mégpedig
9-szer, mert a lelkesült költő ebben a múzsák számát tartja szeme előtt; aztán
fuvolát és lantot rendel, rózsákat hintet s megkezdődik a dal és tánc, hadd
bosszankodjék a zajos lármán az öreg irigy szomszéd hozzá nem illő ifjú
feleségével. Midőn M. Valerius Messala Corvinus barátja látogatja meg, legjobb
massicumi borát hozatja fel, melyet születése évében szűrtek s egész
szeretetreméltósággal így szól a kancsóhoz: „Oh te, ki velem együtt Manlius
consul alatt születtél, akár panaszokat vagy tréfákat, akár verekedést vagy
őrjöngő szerelmet vagy lágy álmot rejtegess, oh kegyes kancsó, őrjöngő
szerelmet vagy lágy álmot rejtegess, oh kegyes kancsóm, akármiféle okból
kiválasztott massicumi bort tartalmazol, te, ki méltó vagy, hogy valamely jó
napon vegyünk elé, jöjj elé Corvinus parancsára, aki finomabb (languidior =
régisége miatt nem oly erős, finomabb etc.) bort rendel”. S bárha, így
folytatja, ő Socrates tanaival van eltelve, nem vet meg, sőt mondják (Cicero),
hogy az öregebb Cato is gyakran iszogatott téged.
De
sőt a bor előidézi a költői lelkesedést; a vízivók versei nem sokáig élhetnek s
maga Homerus is borivó volt (Ep. I. 19. 1-6.) és Democritus joggal kizárja a
józan költőket a Helikonról. Ezt kell innia a munkás szántóvetőnek (Epod. 2.) s
a legegyszerűbb lakománál sem szabad hiányoznia a boroskancsónak.
De
mindamellett a mérséklet barátja s midőn Quinctilius Varusnak azt tanácsolja,
hogy Tiburban, hol talán éppen villát építtetett, mindenek előtt szőlőt
ültessen, mert a bor veri el csak a gondot: egyszersmind mérsékletet javasol,
mert a sok bor szörnyű bajt okozhat. (I. 18.) Ő meg nem barátja a bor miatti
véres verekedésnek s inti a trákmódra ivó mulatókat* (* T. i. mindig telt
pohárral ittak),
hogy hagyják a véres verekedést, s enyelgve inkább felhívja Megillát, hogy
súgja fülébe kedvese nevét, mire aztán sajnálja szerencsétlen választásáért.
(I. 27.
Ne
feledjük azt sem, hogy Horatius a bor élvezetében míg egyfelől a római
szokásoknak hódol, másfelől ínyenc is volt. Ezért ő a bort nem itta bizonyos
szertartás nélkül s a bor ósága megfelelt a körülménynek, melynél fogyasztotta.
Midőn Augustus visszatértét ünnepli, a marsusok elleni háború és Spartacus
idejebeli bort kíván (III. 14.), mely nemcsak jó, de jelöli annak dicsőségét
is, ki a polgárháborúkat megszüntette. Születése napjára magamagával egykorú
bort iszik, míg a Bibulus consul korabeli bor* (* 90-88-ból Kr. e. L.
bővebben kivált Ribbeck: A római költ. tört. II. 151-154. és Grotefend: Des
Horatius Weintrank. Philologus. IV. (1849.) 673-78. lap. Ez utóbbi kimerítőnek
mondható e kérdésre nézve.) kedvesének
életkorát jelenti (III. 28.); élete megmentése évfordulóján pedig maga
nevelte Tullus Vocatius idejebeli legrégibb borából iszik (III. 8.). Ha nagy
örömöt akart kifejezni, akkor ezt az elfogyasztott bor mennyisége jelezte s
ilyenkor a nők is tiszta, vegyítetlen bort ittak a lakomán, melyet különben
rendszerint vízzel keverve fogyasztottak (I. 36. IV. 1. etc.) s télen
megmelegítve ittak.
A
bővebb részletekre ki nem térhetvén, az elmondottak eléggé jellemzik Horatius
felfogását a borról.
Petőfi
is gyakran és aránylag sokat foglalkozik a borral, noha egykorúak s kivált
Jókai ismételve megírta, hogy a költő borivó éppen nem volt; ritkán fogyasztott
el egy régi ¾ pint (ca. 0,3 l) bornál többet s teljesen távol állt a korhelység
ama fokától, melyet költeményeiből kiolvastak s melyet utóbb rá is fogtak.
Természetes,
hogy a bor élvezete nála is különböző érzelmek és hangulatok kíséretében
jelenik meg. Első ily tartalmú ránk maradt költeményében, a „Dalforrás”-ban (1842), tréfásra
fordítva énekli meg azt a Horatius-féle mondást, hogy a bor költővé teszen; de
midőn rájött, hogy a kiürült hordó kong legjobban, a költői forrást az
éhezésben leli meg: „Éheztem én is, s
folyt a dal S enyém a myrtuság.” A bor gondűző; mellette neveti a sorsot, a
világot; ez csal lantjára éneket s feledteti a csalfa lányokat; bor mellett
nevetve dől a sírba (A borozó, Víz és
bor). A bor a mámor anyja, mely mellett a költő szenvedélyes elkeseredéssel
éltet mindent, csak ő maga vesszen (Felköszöntés), vagy vidám, ötletes hangulat
szülője (Disznótorban). A bor elűzi
a búbánatot, éleszt és éget, hatalmas kedvet ad; mellette a költő csak a jelen
elveit tekinti (Víz és bor, Pál-napkor,
Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ád…, Az én torkom álló malom, Melyik a
legvígabb temető?), sőt a világot csak mámorosan bírja szépnek látni (Mi
lelt?!); a költő életét derültté és boldoggá csak a bor és szép leány teszi,
kivált, ha mindkettő hevítő, lángoló (Hortobágyi
korcsmárosné…, Dinomdánom, Pál-napkor, Szerelem és bor, Rég veri már a
magyart…, Tűz); ez különbeni s a magyar természet, a magyar ember életét
csak e kettő teszi tűrhetővé, kivált, ha a dal is hozzájok járul; ő a jövővel
nem törődik, ha pénze van, elmulatja (Gazdálkodási
nézeteim); borral ünnepli meg, midőn váratlanul barátaival találkozik (Barátimhoz), midőn tőlök búcsúzik (Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz; Búcsú
Kun-Szentmiklóstól); midőn hazafi bánata megnő szívében, iszik a hazáért (Honfidal), vagy a haza valamelyik nagy
fiáért (Eger mellett); de a
vidámságba hazafi bánat vegyül, mely újra meg újra áttör a jelen vidámságán s
csak az enyhíti, hogy mámorában a hazát is boldognak látja (Egri hangok, Dáridó után, Részegség a
hazáért). A szerelem éppen oly részegítő, mint a bor s csak úgy iszik, ha a
lány szerelmét hozza a borban (Zsuzsikához),
borral enyhíti hát a legény is szerelmi bánatát (A faluban utcahosszat…), ő is a borhoz fordul szerelmi bánatában (A borhoz); a bor bőbeszédűvé tesz, mely
mellett a múlt emlékei zavart képekben merülnek fel (Ivás közben), s kesereg, ha pénze nincs, hogy bort hozathasson (Vizet iszom); úgy járhat ő is, mint egy
híres borivó, ki meghalt a szűk szőlőtermés idején (Carmen lugubre); a borral betelni nem tud (Poharamhoz, De már nem tudom, mit csináljak…), oly jó, hogy nem is
tehet róla, ha leissza magát akár jó, akár rossz időben (Meredek a pinczegádor); ha éppen nehezen megy a borivás, zsarnok
szívnek nézi a kancsót, melyből a vért ki kell ontania s ekkor, ha feneketlen
volna is, kiürülne (Furfangos borivó);
ha bora nem lesz, inkább megöli magát (Sovány
ősz) s már rég a sírban fekünnék, mert a sok szenvedés öngyilkossá tette
volna, ha a bor nem lett volna jóltévő orvossága (A leánykákhoz). Legkedvesebb neki a bor, leány és haza (Élet, halál, Búcsú Kun-szentmiklóstól);
Tompát ismeretlenül is szereti, mert ő is borivó, de a bor mellett csak
csendesen vigad (Tompa Mihályhoz); a
bor eloszlatja a szerető, a pénz s a bú miatti keservet (Igyunk); a bölcs ezzel vigasztalja magát, szemlélvén a világi
rosszakat, a megvesztegethetőséget, az érdemetlenek felkapását, álbarátságot, a
ravaszság győzelmét, a női hűtlenséget, a hazugság diadalát s az erkölcsi
intések hiábavalóságát (Mit szól a
bölcs?); szeressünk és igyunk, mert ifjúságunk, erőnk, pénzünk hamar oda
lesz (Szerelem és bor); örömében és
keservében egyaránt iszik, mert a bortól tarka jókedv születik (Dalaim), de midőn házasodni indul,
lemond a borról;
Nem veszem már a bort gyógyszeremnek,
Ha a kígyók lelkemen teremnek,
Melyeket a bő szívembe zár;
Barna kis lyány ajka mézet árul,
Méuuel élek édes ajakárul…
Cimborák, ez a búcsú-pohár!
(Búcsú-pohár)
Ezzel
valóban búcsút mond a bornak s csupán kétszer emlékezik meg róla: a Tűz (1847) c. versében, melyben az
életet csak tüzes borral és tüzes lánnyal tartja valódi életnek, de azért
szorosan véve mégsem bordal ez és egy „Bordal”
c. költeményében 1848. áprilisában, melyben egy katonának fölcsapott vitéz jobb
kezében kardját s baljában poharát tartva iszik a hazáért s erre barátait is
felhívja; mert a bor adja meg a valódi bátorságot, a magyarnak pedig most ez
kell.
Ezek
a főbb ideák, melyek Petőfinél a borral kapcsolódnak, néha egyszerűen, máskor
változatos képek során. Látjuk ezekből, hogy Petőfi abban, ami a bor mellett
lelkében felmerül, gyakran rokon ugyan Horatiussal, de ebben sokkal
változatosabb és többoldalú, mind ő s némely eszmének, mely egészen köztudatú,
minő pl. hogy a bor a bánatban, szerelmi csalódásban gyógyító erejű, néha ugyan
csupán játszi (Borozó, Igyunk!), de
többnyire egyéni és sajátos kifejezést ad s emellett különböző hangulatok
összeolvasztásával a mámort s a véle kapcsolt lelkiállapotokat mesterien
rajzolja (Egri hangok, Ivás közben, Rég
veri már a magyar a teremtő, Bucsú Kun-Szentmiklóstól). Továbbá ő a bor
mellett nem annyira bölcselmi gondolatokkal, főleg kedélyi, hangulati
momentumokkal foglalkozik s pedig alkalomszerűleg; innen a nagyobb
változatosság. Ezért, habár tudjuk róla, hogy az életet könnyelműen, hivatását,
kötelességeit felületesen, pénzbeli s hasonló tartozásait halasztólag,
megalkuvó módon sohasem fogta fel, sőt éppen tartozásaiban nagyon scrupulosus
volt* (* V. ö. levelét Baróti: Petőfi újabb
reliqu. 105. l.):
mégsem hiányoznak nála a könnyűvérűségnek, a momentan hangulati epicureismusnak
a legtalálóbb nyilatkozatai (Gazdálkodási
nézeteim), melyekből ellenei nem mulasztották el a túlzó következtetések
levonását. Emellett Petőfi a bort sohasem említi ínyenc módra. neki a bor az az
általános mámorító ital, mely felébreszti a szív optimisticus hangulatait, -
semmi több. A bort nem különbözteti meg sem alkalom, sem hatása szerint s
fajtájára nézve is megnevezve nála csak kétszer találtam, egyszer említi a
rusztit (Kerényi Frigyeshez),
egyszer az egrit, de különösebb vonatkozás nélkül s a savanyú borra szintén
csak egyszer céloz (Hortobágyi korcsmárosné…).
Nincs benne semmi gourmandság. Inkább az elfogyasztott bor mennyiségét említi
gyakran, melyért a korhelység vádját emelték ellene s midőn a Versek I. megjelent, a bordalokat
számra nézve is sokallta a kritika, bárha a Nemzeti kör bírálói többet
kihagytak közülök, miről tréfásan az „Irtóztató
csalódás”-ban és komolyan egy Tárkányihoz írt levelében panaszkodik. Már
említettük, hogy ezt a sok bort nem kell szó szerint venni. Az a jókedv, az a
kedélyi mámor, az a fékezhetetlen tombolása a léleknek, mely 1844-45-ben
ilynemű költeményeiben kitör, reactiója azon szenvedéseknek és nyomorúságoknak,
melyek ifjú korában meglepték, lenyűgözték, leláncolták, rabbá tették. Ezekben
a szabadságát visszanyert lélek tombolja ki magát, midőn a költő kellemesebb anyagi
környezetben az élet élveinek némi birtokába juthatott. Ezért a történelmi
menetben a legkorábbiakban fogjuk csak azt találni, hogy a korhelykedést
úgyszólván magamagáért rajzolja és dicsőíti; de már igen korán az a jellemző
sírva vigadás jelenik meg bordalaiban, melybe egyéni, szerelmi, hazafi bánat
vegyül, s ezekben a bor élvezete magasabb eszmék karján lép a költészetbe bárha
csupán magának a mámoros, derűs jókedvnek valódi rajza, dalban megszólaltatása
mindig nevezetes művészi föladat marad s csak ritkán sikerül úgy, hogy az
eszmélkedés meg ne bénítsa, túlságos józanságba ne öltöztesse, ami néha
megtörtént Petőfinél is (Bordal, Víz és
bor, Borozó, Dinomdánom).
Általában
a bordalnak kivált két gyöngéje van: egyik a túlságos józanság, bor melletti
gyakorlati bölcselkedés ún. közhelyek versbe foglalása, némi szónokias
modorral, vagy aztán a részegségig menő tobzódás rajza, mely egészen az
ízléstelenségig megy s jellegzetes helyett nyers. Petőfi ritkán esik
egyik-másik végletbe s az önkéntesség és jellegzetesség kiválóan jellemző
vonása ezekben is. Ezért a Búcsú Kun-Szentmiklóstól
c. dalát már kortársai is rendkívül bámulták, az Egri hangok jutalmat nyert s valóban e költeményben lírai cselekvés
van, t.i. a hangulat folytonos változása és tovahaladása, a költő érzéseinek
mozgása és emelkedő fokozódása. Kezdődik kitörő örömmel, mely a Dobó által
védett hegy láttára hazafi bánatba megy át, majd költői elmellőzéssel újra a
vidámság hangra uralkodó, míg a mámorosabb hangulat derűje összeolvad azzal,
hogy e hangulatában több századon átugorva boldognak látja a hazát. A költemény
lényegileg képek sorozata, de az érzelmek mozgalmassága elbeszélés alakúvá
teszi, habár a különböző hangulatok még nem olvadnak is benne annyira össze,
mint a Búcsú Kun-Szentmiklóstól
c.-ben. A Rég veri már a magyar a
teremtő… című pedig a maga különböző hangszíneivel, vegyes érzelmek
összeolvasztásával páratlan kifejezése a magyar ember sírva vigadásának. A költemény
némi elmélkedéssel indul meg a magyar emberről, aki azt sem tudja, hogy
vigadjon, búsuljon-e? De ha búja van, adott neki az isten, amivel a bút meg is
ölje, mert itt van a legtöbb jó bor és szép leány. A következő 3 versszakban
aztán a mulatás legragyogóbb és legváltozatosabb rajza következik. Ide azzal a
leánnyal, hadd számoljak le bajommal, kiált a költő; ide a piros borral, mely a
kialudt életet is meggyújtja, s hadd húzza az a cigány, hogy repedjen meg szíve
örömébe’ és bújába’… „így vigad a magyar ember, hiába!”
De
bordalaiban vagy ilyszerű költeményeiben nem csak az eszmék és érzelmek
változatossága jellemző, hanem a kifejezés nemének változatossága is. A bor
mámora és hatása vagy az alkalom, melyben issza, hol vidám, hol komoly, hol
merengő, hol csapongó és szilaj, hol borús, elkeseredett, hol enyelgő és
gyöngéd hangnemben szólal meg a mámor rajzának különböző fokozataival s gyakran
ugyanegy költeményben különböző fokozataival s gyakran ugyanegy költeményben
különböző kedélyi elemek vegyítésével, tárgyról-tárgyra szökelléssel. Emellett
hol elmés, ötletes dal, hol elbeszélő, mondhatnám drámai népdal, a dal e
legmagyarosabb s legszebb formájában jelenik meg (Hortobágyi korcsmárosné, Rég veri már a magyart… etc.); hol
ódaszerű (Honfidal), vagy rhapsodistikus
magánbeszéd (Felköszöntés, Disznótorban,
Egri hangok, Javulási szándék); máskor leírás vagy társasági dal (Kördal). Máskor a mulatás nemét és
eredményeit s ebben a magyar ember jellemző vonásait életképekben,
románcformában adja elé, mint a Szomjas
ember tűnődése, A faluban utcahosszat…, Ambrus gazda, Csokonai, Falu végén
kurta korcsma…, Pál mester, Orbán stb. címűekben. Most a mulatság közepébe
visz (Egri hangok, Rég veri már, Ivás
közben, Mulatság közben) s majdnem szemünk előtt játszanak le a mulatás
jelenetei, majd a rá való felhívás szól hozzánk, vagy mulatás után mint
visszaemlékezést rajzolja részleteit és eredményeit (Dáridó után).
De
bárha Petőfi 1845-ben még magát a bordalok és csárdák költőjének tartotta és
mondta: aránylag mégsem írt sok bordalt; legalább nem annyit, mint a saját
korában hírlelték s az egykorú bírálatok megrovásaikban kiemelték. Ugyanis
1842-ből maradt ránk 4 bordala* (* Említi a bort „K… Vilmos
barátomhoz” c-ben is éspedig kapcsolatban a hazával:
És ha néha jobb időkben
a pohár
Bútemetni köztünk kézről
kézre járt:
Ott is a hon éltetését
zengte szánk,
Ott is a hon megvetőit
átkozánk.),
1843-ból
5 (a Barátimhoz c.-ben inkább csak
említi). 1844-ből 24 s többé-kevésbé ez a tárgya a Szomjas ember tűnődése, Ambrus gazda, Tompa Mihályhoz, Csokonai, A
leánykákhoz, Pál mester címűeknek (Egy
estém otthon, Kerényi Frigyeshez c.-ben csupán említi), 1845-ból 6
költemény (a bor a tárgya az Orbán
c.-nek), 1846-ból 1, 1847-ből 2 (Bucsú-pohár)
s ez a tárgya a Falu végén kurta korcsma…
címűnek, 1848-ból is 1 (Bordal),
eszerint összesen 52 költemény, melyből 42 dalnemű és a többi románc- és
életkép-féle. E jelentékeny számból, amint látható, 1844-re esik a legtöbb,
tehát e kit áttekintés is teljesen igazolja a költő hangulatáról elmondottakat.
Amint lelkét Etelke, utóbb Mednyánszky Berta és kivált Júlia iránt komoly és
mély érzelem foglalja el, amint hazafiúi, polgári és emberi látóköre kitágult:
költészetének a bor többé alig tárgya s inkább kiegészítője valamely rajznak,
része valamely jellemzésnek, csak úgy van odavetve, mint egy vonás* (* L. pl. Külföld
magyarjaihoz: „Míg ő vért sír (t. i. a haza) poharaitokba Kinn ti a bort töltitek”; A toronyban delet harangoznak, Tűz etc.); sőt maga mondja, hogy
az élet nagy pillanataival szemben a bor erőtlen (A borhoz), a dorbézolás hazafiúi bűn (Fekete-piros dal).
Nem
tagadható azonban, hogy a költő lelkében az a hatás, melyet a bor a vidám,
derült, bánatos, komor vagy elkeseredett lélekállapotra gyakorol, mindegyikre
meg-megjelen más-más költeményeiben is, mint vonatkozás vagy hasonlóképp. Így
mondj Egressynek: „Lerészegítéd szomjas
lelkemet Művészetednek édes italával”, Mednyánszky Bertának: „Szívem így, megtelve szerelemmel, Egy pohár,
a mely csodultig áll… Drága bor!... s ha a lyány porba önti? Kár lesz… inkább
idd ki te, halál! (Elnémult a
fergeteg).
Máskor
mintegy az ellentéte akarván rajzolni azon kedélyállapot közt, melyet lelke
érzett a Mednyánszky Berta iránti szerelme előtt és után, így szól:
Fejér bor, szőke lyány, fényes nap
Hatottak egykor lelkemig;
Vörös bor, barna lyány, sötét éj,
Kedvem most bennetek telik.”
(Változás)
Saját
kebléről meg azt mondja, hogy az szoba, melynek szíve az asztala s „ez asztalon
nagy ezüst pohárba’ pezsgett, habzott a vidámság árja”, melynek gondatlanság
volt a felhajtója (Mi vagy keblem?...);
másutt keserű élete poharáról szól, amelybe az édes szerelem cseppenjen be (Keserű élet, édes szerelem); vagy az
édes örömöt, keserű bút mint italt nézi, melyet fölhajtott már (Édes öröm, ittalak már…) s múlt
idejének emléke oly borzasztó alak, minőt „pokoli bor hevétől égve” gondoltak
ki a sors viszályai stb. A hasonlatok, a képek e sora mintegy öntudatlan elem
vegyül be költészetébe, mint annak a sokszerű és mély hatásnak emlékei, melyet
a bor kedélyére állandóan gyakorolt. Ez hát költészetének egy része, de nem
uralkodó eleme; s 1846 végén egyik legcsodásabb költeményében, a Dalaim-ban, mely az ő páratlan költői
lelkének valódi imaszerű megnyilatkozása, oly időben, midőn bordalt már éppen
nem írt, még egyszer összefoglalja azzal a mámorral együtt, mely a pohár
mellett lelkét elragadja, azokat a fenséges eszméket, melyek egész életében
hevítették szívét s melyek költészetében halhatatlan erővel és érzelemmel
dobognak, lüktetnek és lelkesítenek, s melyben Szemere Pál mondásaként: „midőn
játszik is, komoly és meleg, dicső és szent érzelemben áradoz”:
Szeret a lyány? iszom örömömben;
Nem szeret? kell inni keservemben.
S hol pohár és a pohárban bor van,
Tarka jókedv születik meg ottan. –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Szivárványi haragos lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben,
Nemzeteknek keze van bilincsen;
S amilyen víg a pohár csengése,
Olyan bús a rabbilincs csörgése! –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe?
Mért nem kél föl, hogy táncát letépje?
Arra vár, hogy isten kegyelméből
Azt a rozsda rágja le kezéről? –
Dalaim, mik ilyenkor teremnek,
Villámlási haragos lelkemnek!
Forrás: Petőfi-Muzeum
Kolozsvár, 1888. I. évf. 2. sz. (április-június)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése