A tél elhuzódott. A mi kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér-király palástjából szakadt.
A partokon kizsendül a zöld.
Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön,
Ez az elment télnek nedves lábanyoma.
S egy-egy kerek kis zöld réten, legelőkön:
A megjött kékszemű tavasz lábanyoma.
Oh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve
s belemélázva a parázsoló tűzbe.
Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot
és a házereszről lecsüggő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könyezve leválott.
Csakhogy itt vagy te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársonyszőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-galyakat!
Áraszsz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!
Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe;
megébred az élet az egész határon.
Még a macskánk is felhunyorog az égre
és a tölgyfakapu kis deszkás tetején
elnyujtózik s alszik a napnak melegén.
A tyúkom is máma vezette ki népét:
mintha vagy húsz czitrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket
kottyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.
Tyű, micsoda öröm az ő vartyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De ime, felrikolt: Hátam mögé népem!
Ihol az én régi gonosz ellenségem!
… S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán ballagdálva
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre…
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.
Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon:
előttem mentek az apróiskolások.
Apró iskolások, apró mezítlábak,
csak egy ferde czipő tarkázza nyomukat.
A czigány Laczié. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, de adja az urat.
A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-dikón fekszik mozdulatlan,
behunyt szemmel tartván orczáját a napba.
Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.
Oh nap, nézhetetlen orczájú istenség,
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy a világnak.
Mikor fölemeled tündöklő orczádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra.
Világ édesanyja,
Oh ragyogj, ragyogj ránk!
Forrás: A Természet 2.
évf. 14. sz. 1899. márc. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése