Óh bársonyos fűágy! Selyemszárnyú szellők!
Vetésiddel színdús tanyáknak vidéke!
Halovány kék égen szelid bárányfelhők,
Lomb, a mely beködlik a nagy messzeségbe!
Suhogó akáczok, ezüst rezgő-nyárfák,
Álomszerű hangon beszéljetek hozzám,
Pacsirta a légben szétterítve szárnyit,
Fürj, a mely megbúvik kalászos borozdán.
Sohasem a régi,… itt megújul minden,
Hangja a madárnak, virágja a rétnek,
A változás, melybe öltözik az Isten,
Az idővé lett tér, - örökké új képek.
Egyedül teremtő fenséges természet,
Dicsőség te néked mesterem, vezérem!
Magamra találni, megismerni téged,
Hő lelkedbe vágyom elveszni egészen.
Dobogó szivemmel érintem a földet
S mintha érezném a földnek sziv-verését,
A látható való im fátyolos köd lett,
Melyet ujjaival a képzelet tép szét;
S lelkem előtt megnyíl egy távolabb világ
Melyet sejtelem még meg nem közelített,
Szívemet betöltik zengő harmóniák,
Látom az Úr felett áthajló fényívet.
A nap előtt mely lőn ez a Világosság,
A fénynek ősanyja, az aethernek lelke,
Csillagok a létét múlón utánozzák,
Körötte járnak a napkörök kerengve, -
Kidobott szikrája ennek az én éltem,
A mely visszatér majd egykor kebelére,
Itt hagyván mely rég el-virágzott a fénybe
E muló porhüvelyt hamvában kiégve.
S a föld szivverésén keresztül im érzem
Szivverését a nagy, örök mindenségnek,
És a határtalan égi messzeségben
Minden létezővel mostan együtt érzek;
Áthatja lelkemet édes melegsége
Az ihletté váló teremtés hevének
S visszavágyván, melyből vétetett: - a fénybe,
Ajkamról az égbe felrepül mint ének.
Forrás: A Természet 1.
évf. 19. sz. 1898. jún. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése