Akáczlombos tanyák, vadvirágos semlyék,
Mielőtt a gólyák, mielőtt a fecskék
Elköltöznek innen, kijöttem hozzátok:
Hogy harmatos füvet, kék, nyilt eget lássak,
Mielőtt a lassú, méla hervadásnak
Sárga szemfedője borulna reátok.
Én leszek az első, mielőtt az óra
Üt a virulásnak; ajkam búcsúszóra,
Dalra nyitom, válva szabad vidék tőled,
Mielőtt vonulni madaraid látnám,
Mielőtt az égre a borulat szárnyán
Felvonulni látnám az őszi felhőket.
A fényözön mellett tetszetős az árnyék,
Köszöntelek téged hűvösödő nyárvég!
Érett gyümölcsiddel szőllőkertek fája;
Delelő pompában látok minden szépet,
Föllendített útján a kinyilt természet
Mintegy megpihenne, mintha lejtőn állna.
Te nagy, szellős tájék, halomtalan síkság!
Fehér tanyaházid, tavaid mily tiszták,
Milyen ékes rajtad, mily ünnepi minden;
Itt a kusza világ egy összhangba olvadt,
Óh ilyen lehetett a legelső szombat,
Midőn a teremtést bevégezte Isten.
Valahányszor hozzád ide visszatérek,
Mintha mind hosszabban nézném fenn az égnek
Csillagait s mindig több csillagot látnék;
Tekintetem, melyen fürkészőn átszárnyal,
Mindig új gyönyörrel, újabb más vonással
Merül fel előttem az ismerős tájék.
S mintha úgy érezném, be van már fejezve,
Eltakart pompáját látom mind egyszerre,
Minden rejtett ékét befogadta lelkem;
Napnál erősb fényként belérajzolódott
S e virágos földet, e fényes égboltot
Elszakasztni tőlem többé lehetetlen!
Délibábos róna! képed a mint itt van,
Látni fogom mindig odalenn a sírban,
Káprázatos képed, lecsukott szemekkel,
Minden ékességed, amint ide hagytam,
Örökké egyformán, mindig változatlan,
Sírom délibábján előttem lebeg fel.
S most, mielőtt lenne búcsuzásom vége,
Olvadjon át szívem minden drága ércze
Téged dicsőitő utolsó dalomba!
Ihletem hevénél hadd olvadjon átal
S a mely zengésével létemen túl szárnyal.
Feléd örök vágyam: e dal visszhangozza.
Forrás: A Természet 2. évf. 24. sz. 1899. aug. 15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése