A letarolt sárga mező
Oly szomorú, oly elhagyott.
Pedig a nap arany fénye
Csókolja még, reá ragyog.
De a rengő kalásztenger
Suhogása merre marad?
A víg nótát énekelő
Leánysereg másutt arat.
A pacsirta nem vonul el
Dalolva a vetés felett.
Dala csengett mint harangszó,
Majd halkan szállt, mint lehelet.
Nem lepi már buzavirág,
Nem tarkítják a pipacsok,
Tarló szélén a kis patak
Olyan lomha, nem is csacsog.
A végtelen, forró tarlón
Semmi élet és semmi nesz;
Egy-egy ürge tekint csak szét,
Mintha szólna: Vajjon mi lesz?
Majd egy szöcske ugrándozik
Szalmaszálról szalmaszálra
S tovább folyik a tarlónak
Szomorú és csöndes álma.
De ha jő a holdas este,
Pitypalatynak hangja csendül.
Elsiratja vesztett fészkét,
Zokog elmúlt szerelemrül.
Forrás: A Természet 3.
évf. 23. sz. 1900. aug. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése