A kertemben járok és szomoru vagyok,
szomoru, mint a fák s a hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten a világot.
Megunta, itthagyta. Elköltözött innen.
Feljebb, egy más égben lakik már az isten.
Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, nem árnyékmozgása
s megfordulunk rája.
Igy éreztem Istent mindig, hogy velünk van.
Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött
s fehér, üde szegfűm illatot lélekzett;
fiatal ákáczfám, két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett;
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méheknek kinálta;
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon; -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.
S éreztem, hogy Isten itt van, itt e tájon,
mikor a nap fölkelt az éjjeli ágyon
és aranyfátyolát arczáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kaczagott,
az egész mindenség életre támadott:
pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak;
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt az Isten kedves birodalma.
Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait;
szagos szegfűimet a porba metélték,
kerítésemről a hajnalkát letépték;
összerongyolták a lugasom palástját,
koldussá csufiták a jó kis akáczfát
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóim aranytányérjait.
Fecskéimet elűzték, rigómat se látom.
Vajjon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára;
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbujva
rám kandikált s akkor versét nekem fujta.
S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége?
kik zümmögve, dongva, kerengtek, játszottak,
le-letelepedtek, mézport lakmároztak;
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.
Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany pánczélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban
s kinek öv, kinek gomb díszkép a derekán,
ki meg gyönge finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.
Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnynyal.
Pusztulás és halál. Ez
most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a köny a szeméből.
S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye
és minden föltámad,
mit Isten lezúzott a „Ne legyen!” szókkal, -
mint az anya, a ki nem hisz a halálnak
s holtra vált gyermekét melengeti csókkal.
*
Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra
s aláereszkedik fátyola az éjnek
s elhalkul az élet.
Ilyenkor magam is kályhám elé ülök
és gondolattalan gondokba merülök;
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel
s úgy érzem, más élő nincs is a szobába,
mint ez a sarokban guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.
El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy a mély árkon szilajan átrohan
és sohasem ér túl a ráma-karikán.
Valami boszorkány – hátul vagy előtte –
belebüvölte itt őt a levegőbe.
És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább:
hajtja a vascsikós vasból való lovát
és csak üres helye marad a kályhámon.
De ím, nemcsak magam húzódtam e zugba:
három légy is ül itt előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bujva
s tán nem is félnek, hogy őket elbolygatom:
Három légy. Honnan jött? Itt rejtőztek nálam
s fázlódtak a szoba valamely zugában,
aztán megérezték a föléledt kályhát
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volna rá lelke.
Nézem, hogy nyujtoznak és melengetőznek
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.
Néznek és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról,
Gondolkoznak ők is a mulandóságról?...
Forrás: A Természet 2.
évf. 1. sz. 1898. nov. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése