Nem csalogat madárének,
Virága sincs a cserjének,
Szívem mégis nagyot dobban
Hogyha járok a vadonban.
Pedig a bükk, tölgyfa, cserje,
Mintha már meg sem ismerne,
Olyan búsan tekint le rám,
Oly hidegen, oly mogorván.
Lombjafosztott ágak felett
Csöndben, miként a képzelet,
Ballag a hold s ezüst fénye
Rásüt a fák tetejére.
Szemem messze, messze téved.
Mindenütt csend, semmi élet;
Néha morog csak egy-egy galy,
Mint valami fojtott sóhaj.
Sóhajtoznak epedezve:
Bárcsak újra tavasz lenne,
Bár a csíz és rigó dala
Lombjaink közt megszólalna!
Ott diderg egy kis madárka,
Hajlik tőle a fa ága
S a zuzmara a galyakrul
Le a földre csöndben hull.
Majd valami észrevétlen
Rezeg a fán, a cserjéken,
Mintha isteni lehelet
Szállna a holt vadon felett.
Fenségesen borul rája
Az ég csillag-kupolája
S halkan járok, mint templomba’,
Mely halotti gyászba vonva.
Forrás: A Természet 2.
évf. 7. sz. 1898. dec. 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése