Bozzai Pál (1829-1852): Levelek

I.

Teplicz, 1850. márcz. 12.

Használom az alkalmat, édes barátom, hogy neked egy pár sort küldhessek. Az időből kifogytam, az éjszakának egy pár órája maradt fenn, ha azt felhasználni tudnám. Ezen barátom, ki levelemet személyesen fogja neked átadni, önkénytelen társa önkénytelen szenvedéseimnek, körülményesebben fog szólani itteni állapotunkról, és mivel néhány napot, mindeddig ott egészen ismeretlen, Pesten szándékozik tölteni, kérlek, fogadjátok őt szívesen és adjatok neki szállást. Utolsó leveledet és a Csengeiét vettem... Bátyám feleletével mindeddig adós maradt, pedig nagyon várom tőle az igéreteknek valahára teljesítését.

Szigorú sorsomnak egyedüli támasza a remény: mielőbb megszabadulhatni, - kétségeknek adott helyet, melyeket eltüntetni, ha van mód, jőjjön minél hamarabb: ha nincs, ám legyen! hanem akkor az élettel minden számvetésem félbeszakad. Kevés van, a mi hozzá köt. De mi is köthetne hozzá? Egy pár jó szó, a mit adok és veszek, de a melyek elhangzanak, legyenek bár oly jók, mint a Béranger refrainjei.

Mi holnapután elmegyünk Tepliczből szállásokra, honnan rövid idő múlva alkalmasint berukkolunk a félelmes theresienstadti várba. Mihelyt állandó helyre jövünk, tudósítni foglak vagy téged, vagy Csengeit. - Őt igen köszöntetem és várom az ő trombitájának hangját, mely engemet halottaimból föltámasztandó lészen. Így legyen!... Gyertyám leégett. Többet nem írhatok. A többit megmondja e levél átadója. Nekem úgy is nagy útaim vannak még és ki tudja, mikor kerülök haza!... A mit rímelésemről mondasz, meglehet, hogy hiba; hanem, édes barátom, én azt gondolom, ebben a rossz, nyomorult világban megjárják az assonansok is. - Igéretedet a lapokra nézve, fájdalom, el nem fogadhatom. Az itt nagy zajt csinálna. Édes barátom, ezerszer ölellek. Ha megszabadulok, megnyitom az ajtód kilincsét. Ainsi soit il!

II.

Josephstadt, 1850. ápril 14.

Köszönöm, hogy megemlékeztél rólam. Egy halmaza a szavaknak nem volna elég leírására, a mit leveled vételekor éreztem. Elmennek előttem mindazon jó napoknak emlékezetei, melyeket körödben töltöttem. Az Isten áldjon meg. Sokszor eszembe jutottál te és a régi napok a nélkül, hogy gondolataimnak viszhangja lett volna. - Sok éjszakát átvirasztottam és nem szégyenlem megvallani: könnyeket is ejtettem - a kétségbeesés könnyeit. A mint látod, tágas tért választottam magamnak. Talán nem leszek terhedre; de ki akarom magamat beszélni.

Jelenleg, midőn e sorokat írom, a főőrhelyen vagyok őrszolgálaton. Bocsáss meg, hogy ily kicsiségekkel foglalatoskodtatlak; de engemet az is érdekel, ha, a mint Kazinczy mondja: a kabátod posztójáról beszélsz. Ajánlatod, hogy a katonaságtól szabadítsam föl magam, gondjaimnak főtárgya. Atyám igérte, hogy a mit tehet értem, megteszi. De nem tudom, honnan várhassak valamit. Hanem azért kemény vagyok, mint a vas, hideg mint a márvány, és meleg, ha kell, mint az ízzó ércz. Ezt az életet úgy tekintem, mint áldozatot, de a melyről Isten és ember előtt kevélyen tehetem le a számadást. Ifjuságomnak örömeit igen korán látom enyészni. Nem tudom, a sors végzése-e rajtam, hogy oly korán nehezednek rám a körülmények; hanem a mily fiatal vagyok, oly annyira komolyan tudok gondolkozni. Az én egész katonai pályám egy hosszú folyama a szenvedéseknek, a nyomornak. Hanem azért én nem panaszkodom. Bennem tömérdek eleme van a sympathiának és antipathiának, és azért képzelheted, mennyire nehezemre esik ilyen világban élnem, hol homogén elemekre nem igen találok.

Erdély határain adtuk fel magunkat. Onnan Temesvárra mentünk, honnan egy transporttal a Bánságon, Tót- és Horvátországon, Steyeron, Ausztrián, Morván keresztül Csehországba szállíttattunk. A transport állott mintegy kétezer emberből, köztünk 130 főtiszt a Görgei táborából. Ezek közt volt Lisznyai Kálmán és Kornis Pál (ha ismerted). Lisznyainak, kivel soha személyes összeköttetésben nem voltam, sok köszönettel tartozom. Ő látva az én nyomorú helyzetemet, önmagának talán hiányában, segélypénzt szedett össze számomra, melyet részint helyzetem sanyarúsága, részint az ő kényszerítő szavai fogadtatának el velem. - Ők azonban elmaradtak tőlem Bruckban, onnét, mint hallám, Olaszországba menendők. Így indulván Temesvárról szept. 2-án, Josephstadtba érkeztünk okt. 16-án. És ez utat többnyire gyalog és elszállásolás nélkül töltöttük a szabad ég alatt, bár soknak s köztük nekem is, köpönyege sem volt. Hogy részletekbe ne menjek által, elég legyen megmondanom, hogy ennyi kiállott viszontagságok után a tél elején typhusba estem és a kórházat sokáig igen kétes állapotban laktam. Hanem most egészséges vagyok. Apámnak, kivel néhány levelet váltottam már, igen szűk segélypénzével ellátva, töltöm itteni napjaimat. És nem mondhatom, hogy egyik rosszabb volt a másiknál. Idegen, a milyen vagyok jelen helyzetemben s ott, hol otthonos volnék, nem lehetvén, e feszültségben elfáradtam, elzsibbadtam. - Az események colossalis nagysága elmúlt időkben a világot magasra fölemelte, de úgy látszik, hogy a tetőponton elszédült és a világ leesett önművének romjai közé. Nem tudom, rajtunk áll-e vagy az utókoron: fölásni a szabadság Herculánumát, melyet a hatalom tűzlávája oly gyorsan eltemetett. De erről ne többet. - A múlt hetekben a Magyarországon alakuló gens d'armerie közé innét is szedtek egyéneket s a többiek közt engemet is be akartak sorozni: de ily föltétel alatt nem akartam meglátni szerencsétlen hazámat.

Most felbontom leveledet és végig futok tárgyain. Tudsz-e esetet, barátom, hogy valaki hasonló körülmények közt, mint én, kiváltotta volna magát? Atyám igérte, hogy ha valaki ki lesz váltva, én is ki leszek. Bízom benne. Önmagamnak e tárgyban lépéseket tenni nagyon haszontalan volna; tudod, itt az argumentumokra nem sokat hajtanak. - Pest, úgy mondod, olyan mint a régi. Szeretem őt annak látni, habár csak felszinen is, mert tudom, hogy a demokratiák mélységeiben nem a régi.

Néha-néha itt is jut kezünkbe holmi hírlap és ezután sikerül valamit tudnunk hazánkról s a külföldről. Azon néhány sorból, mit a magyar időszaki sajtóról írsz, megértettem az egészet. Megéritek azt az időt, mikor egy halottaiból föltámadott Magyar Kurir vezérczikkében azon békákról fog szólani, melyek az égből estek le. Én még nem vagyok egészen tisztában magammal, érdemnek tekintsem-e azoknak munkáját, kik az irodalmat most kezelik: hanem ti a helyszínén vagytok; tegyetek, a mint jobbnak látjátok.

Ápril 19. 1850.

Valahára be akarnám fejezni már vagy öt ízben félbeszakasztott levelemet. Ebből is megítélheted, mennyire vagyok magam ura. Sem időm, sem helyem az irásra. Ezt is az ablak párkányán firkálom. Épen e pillanatban veszem apám levelét, melyben gáncsol azért, hogy nem soroztattam magam a magyar gens d'armok közé. Otthon, úgymond, jobban segíthetett volna rajtam. Nem bánom! Még elég erőt érzek magamban daczolni a sors csábításaival. Pedig érzem, mennyire boldog az, ki otthon látja fölkelni és lenyugodni a napot!

Most jut eszembe, a mit verseim sorsáról írsz. Más körülmények közt tán sajnáltam volna azokat elveszteni, most nem. Tudom, hogy e szakban nincs jövendőin, más szakban pedig nincs képességem. Minden szenvedélyeimet, lelkemnek minden erejét az irodalomra szántam; most olyan vagyok, mint a szárazra vetett hal. - Véletlenül akadtam itt franczia könyvekre; azoknak olvasásával töltöm időmet. - Régóta jár híre, hogy ezredünk Prágába tétetik által, mi rövid idő alatt, ha t. i. teljesen föl leszünk szerelve, bizonyosan meg is fog történni. Irandó leveledet azonban csak ide czímezd; eltávozásunk esetében teszek rendelést, hogy utánam küldjék.

Édes barátom! még ez nem mind, a mit írni akartam. A mi innét elmaradt, azt egy jobb időnek reményében hagyom azon napokra, midőn együtt lehetek veled. Oh ha tudnád, mennyire várom ezt az időt! Várok egy napot, a mely tán soha sem jön el; táplálok egy reményt, a mely tán soha sem teljesül; vallok egy hitet, melynek nincs mennyországa: szeretek egy hazát, mely többé nem az enyém, és hordozok egy életet, melynek számomra nincsen már öröme.

Megbocsáss, hogy ily szaggatott vagyok; de nem lehet másképen. Végzem levelemet. Hagyjanak az én nyomaim a te emlékezetedben virágokat. Fogadd el az én önzetlen szeretetemet. Legyek én neked az, a mi te nekem vagy. Leveledet mielőbb elvárom: írj sokat, igen sokat!

U. i.

Székely Józsefnek.

Életemben soha sem hajtottam sokat a világ ítéletére, hanem mindig igyekeztem a nemes érzelműek szeretetét megnyerni. És e részben sok oldalról meg vagyok jutalmazva. Én az ön sorait nagy megilletődéssel vettem; fogadja azokért forró köszönetemet. Balsorsban legérzékenyebben veszszük a részvét szavait. Az ön dicsérete nekem nem hizeleghet, - nem vagyok olyan állapotban, hogy hizelgést elfogadhatnék; sem hiuvá nem tehet, - már több kisérleten mentem keresztül. Engedje azt a szeretet exaltált kifejezésének hinnem. Én mindig kevély leszek az ön barátságára; tartson meg jó emlékezetében.

Josephstadt, ápril 19. 1850.

III.

Josephstadt, 1850. május 6.

A miket itt írok, azok töredékek lesznek. Czéljok csak az, hogy közelebb jussak lelkedhez. Ezredünkből néhányan áttétetnek a Debreczenben létező reserve divisiohoz. Ezeknek egyike által (jó barátom) küldöm e levelet. Elmenetelök ideje még nincs meghatározva, de én írok korábban, hogy ki ne fogyjak az időből. Tudod, nekem mindig öröm hozzád írnom; legyen neked annyi örömed azt elolvasni. Szerencsétlen, a milyen vagyok, meg tudom becsülni azt, a ki rokonszenvvel viseltetik hozzám. Lelkem csordultig tele van a múlt emlékezeteivel, a jelen szenvedéseivel és a jövő reménységtelen rémeivel. Nem tudom, szárazzá tegyem-e magamat, mint egy gyökeretlen fa és rámába tétessem-e magamat, mint egy szenvedő kép: avagy égjek a vulkán tüzével és sirjak a tenger árjaival!?

Édes barátom, ha örömet tudnék neked vele csinálni, leírnám itt számtalan viszontagságomat; de a hely nem eléggé alkalmas volta és más dolgok miatt, miket egy láthatatlan paranthesis zára alatt adok értésedre, csak futólagos jegyzetekre szorítkozhatom. Utolsó napjainkban, mielőtt a fegyvert letettük volna, a zarándi hegyek közt bolyongtunk, Erdély szélein. Bornyumban volt Louis Blanc négy kötete: «Historie des dix ans», melyet V... Károlytól kaptam Czegléden. Ezeket eltemettem az erdőben egy bokor alá. Karánsebesről aug. 23-kán indultunk el mint foglyok Temesvár felé, hol mintegy nyolcz napig időztünk a legnyomorúságosabb helyzetben. Rongyosak, a milyenek voltunk, nagy része, mint én is, köpönyeg nélkül mentünk egészen Eszékig a nélkül, hogy födél alá jutottunk volna. Eszéken voltunk szept. 18-án és ott először kaptunk szállást. Utunk közben némelyek szitkozódtak, mások gúnyoltak, mások sirattak. Az ellenszenvnek leplezetlen és a rokonszenvnek leplezett nyilatkozatai mély benyomással voltak reánk. Perlaszon és Tittelen kövekkel hajigáltak meg, Eszéken kicsúfoltak, Horvátországban némán fogadtak, de adtak jól enni és inni. Így Steyerban és Austriában is. Vukovár bort és gyümölcsöt adott számunkra. Verőczén bementem egy vendéglőbe ebédelni; mikor fizetni akartam, már ki volt fizetve és nem fogadták el tőlem a pénzt. Ha hazámba mennék, mennyire tudnám, hogy hova kellene tennem a kezemet, hova a lábamat! Pettauig azt gondoltuk, Olaszországba megyünk, s inkább is szerettem volna oda menni. Bécsben nem láttam egyebet a sz. István tornyánál. Gänsendorfnál, hol egy pillanatra a gőzkocsi megállott, győriekkel találkoztunk, kik, midőn tőlök hazánkról kérdezősködtünk, elkezdtek sirni. Morvába érvén, tudtam, hogy ott van Brünn, hogy Brünnben van a Spielberg, hogy Spielbergben vannak rabok; én bár Spielberget nem is láttam, mégis úgy tetszett, mintha benne lettem volna. Olmützben is voltam, de miután éjszaka mentünk rajta keresztül, nem láttam egyebet a sötétségnél. Csehországot Shakspeare, talán genialis tudatlanságból, szigetnek nevezé; és meglehet, hogy sziget, messzire fekvő a szabadság continensétől.

Utunkban mindenütt kijött a nép bámulni ránk, ámbár több volt rajtunk a sajnálatra, mint a bámulatra méltó.

IV.

Josephstadt, 1850. május 9.

Elszigetelve a mennyire vagyok a mívelt világtól, néha mégis akad egy-egy hírlap a kezembe; néha pedig eljárok az itteni könyvárushoz szétnézni a könyvek között. Itt látom tengerét az iratoknak, melyek magyar dolgok fölött értekeznek. Mire kellett jutnunk! Mintha csak azért engedte volna a sors hazánkban egy szerencsétlen drámának eljátszását, hogy azt holmi charlatánok, miután kizsákmányolták, mint egy konczot, porba, sárba hurczolván, megmocskosítsák, azután átadják az olvasó világnak, hogy nyelje el. Förtelmes madarai Minervának! kiket most szállott meg a geniusz, írni. Ott láttam Chrownitz Juliánt, azt az aposztatát, harmadik világában, - Hugo Károlyt, ki valaha Brutusnak volt költője, - bizonyos Adlersteint (nem ismerem) - és az ifjú S-t. Épen a múlt napokban olvastam egy constitutionalis hírlapban, hogy ezen magyar moderádónak első színi próbája Pesten a magyar exaltádók által kifütyöltetett és hagymakoszorúval infesztáltatott. Itt eszembe jut kérdezni tőled, hogy van-e magyar színház és milyen állapotban? Egressy, tudom, nincs otthon; Hollósy Kornélia pedig Bécsben énekel. Jó a ki németűl tud beszélni: hát még a ki énekel is? A magyar szivarokról is akartalak már kérdezni, mert gyakran eszembe jutnak az itteni épen oly drága, mint a mily rossz dohány mellett, melyből a katona, különös kegyelem útján, hat ezüst krajczárért két csomót kap - ez középszerű dohányosnak öt napra elég, a mi azonban az öt napra járó tizenöt ezüst krajczárból véghetetlen luxus.

V.

Josephstadt, 1850. május 11.

Kietlenek az én napjaim. Meg vagyok mindentől fosztva, a mi után sovárogtam. Azon csekély szabadságnak, melyet élvezek, hasznát nem veszem. Mulatságot nem keresek, barátokat nem találok. Két barátom volt egész katonáskodásom alatt. Egyiket az oldalam mellől lőtték el Iglón; a másik Vályi Károly, kit nem tudom hová vitt az ő nyughatatlan feje. Egyetlen időtöltésem az olvasás. Lamartine, Thiers, Dumas, George Sand stb. akadnak kezeimhez, egy itteni kölcsönkönyvtárból. Nem gondoltam volna, hogy a studium öntudata nélkül folytatott puszta gyakorlat ennyire vigyen. A franczia nyelvet, melyet már felejteni kezdek, egészen hatalmamba ejtettem. Ha ezen időtöltésem sem volna, kényteleníttetném magamat átadni azon élettelen tompultságnak, melybe lelkemnek a körülményekbe nem illő merevsége vetett. Igen hidegen tudom hallani a véleményeket. Egy időre a szónak hatalma megszünt uralkodni; a kicsinyek itélnek, a nagyok itéltetnek.

Reménylem, hogy válaszomat, melyet két hét előtt a te leveledre írtam, megkaptad. Ha még eddig nem feleltél, elvárom mielőbb a feleletet. Írtam ott Sz.-nek is nehány sort, kinek ez alkalommal is vidd meg köszöntésemet; köszöntsed Gyulait, Bereczet. Rólok is szeretnék valamit hallani. Arany János mit ír? Erdélyi otthon van-e? Te tudni fogod, hogy mi érdekel engem.

Utoljára még egy komoly tárgyat. A mennyire köszönettel vettem a te résztvevő gondoskodásodat lehető megszabadulásom iránt, annyira le vagyok sújtva, meggondolván, mily hiányában vagyok minden létező eszközöknek, melyek által azt tehetném. Te ajánlatod után ismerheted e dologban a módokat, ha vannak s kérlek, ne sajnáld azokat velem mielőbb közleni. A kiváltás lehetőségéről még eddig egy szót sem hallottunk. Én részemről mindent el fogok követni.

Kifogyván az időből, sietek levelemet befejezni. Akartam azt vidámabb tárgygyal tenni, mint a foglalatja. Szeretném gondolatim menetét megakasztani, habár megcsalnám is magamat, hogy fölidézzem a mosolygást, hogy utoljára szemeid közé nevethessek. Pedig ez a nevetés igen keserűen esnék, ha össze találna vegyülni a rosszakarók kaczajával.

A nap épen nyugovóban van. Az ablakom előtti sikátoron egy hosszú árnyék képződik, később összevegyülendő az éjszakával. Én láttam ezt az árnyékot, mint erőtlen homályt, keletkezni. Éreztem szárnyainak súlyát, mikor reám nehezedett, láthatatlanná tevén egymásnak a rokonfeleket. Megérem-e hajnalt, mikor azt a sugárok elverik!?

Megbocsáss, hogy szakadozott vagyok; ellenedben szabály nem köt. Vedd őket azon rendnélküli alakban, a mint először eszembe ötlöttek és vegyed velök együtt az én jobb kezemet, melyet zálogban hagyok addig nálad, míg valaha egy kézszorítással vissza fogod azt adhatni.

VI.

Josephstadt, 1850. augusztus 6.

Mikor átnézem ezen nyirkos bolthajtásos falakat, keskeny, sötét ablakot, ezen töredezett vaskályhát, ezen zsírjában félig megfúlt olajlámpát, a padot, melyen ülök, az asztalt, melyen írok: azt gondolom, börtönben vagyok. Ilyen az őrszoba, melyben vagyok, midőn eszembe jutott hozzád levelet írni, éjnek idején, mikor mindenki alszik körültem: ámbár én is szeretnék aludni, mert akkor boldogabb vagyok.

Vörösmartynak (hol van ő?) van egy verse, mely így kezdődik: "mit mondjak, mit ne mondjak?" - gondolhatod, hogy én is ezen thémán rágódom, hanem képzelheted, mily nagy helyzetbeli különbség van köztem és a nagy Vörösmarty közt, mikor ugyanegyet mondunk!

A múlt évi táborozás alkalmával, julius valamelyik napján, véletlenűl betoppantam Vágó Károly barátomhoz, a ki röviden ezen kérdéssel lepett meg: "ugy-e bár, a katonaság nem philosophusnak való?" Én, bár semmi igényt nem tartottam magamat philosophusnak hitetni, azt mondtam, bizony nem. Hanem most már többet is mondanék. Vágó Károly egy homme d'esprit, kérdését megfejtheti, a ki Rousseaut és Montesquieut olvasta.

Engemet három géniusz kisér. Egyik az élet. Ez annak, a ki a halhatatlanságot hiszi, csak árnyék; annak, a ki az igazságot hiszi, csak hazudság; annak, ki hasznot akar belőle húzni, szerződő kalmár; mennyország a materialistának és pokol az erénynek... A másik a tapasztalás, az elmúlt idők ezen komoly gyermeke és a jövendő szigorú vendége. A harmadik a könnyelműség; de róla nem merek szólni, mert velem van, mikor e sorokat írom. Ez az a mosolygó tükör, melyben az élet önmagát annyira szereti nézni. Ha az ember egy töredékeny sajka volna, akkor az élet vinné őt a sziklás tengerre, a tapasztalás vezetné őt a szárazra, a könnyelműség vinné őt a levegőbe.

Az anyagi élet fejlődése önemésztés. Fejlődésének minden új szaka közelebb viszi őt hanyatlása pontjához, a megsemmisüléshez. A virág teljes kinyiltának idejében legközelebb van a hervadáshoz; a felhajított kő is legmagasabb pontján kezd hanyatlani és a gyümölcs akkor húll le fájáról, mikor megérik. Ez az anyagi élet tökéletlensége. A szellemi élet nemesebb elemei tartósak és nem mulandók. Czélja a tökéletesség és ez véghetetlen. Azért kell, hogy az eszköz is, azon folytonosan munkálkodó erő, véghetetlen legyen. Ennek köre mérhetetlen, ereje kimeríthetetlen, munkája szünetlen. És fejlődésének szakában nincsen oly pont, melyen megállapodhatnék; mert az által vagy a tökélyt elérte volna, a mi annak természeténél fogva képtelenség; vagy pedig hiányzik a fejlődése folytatására kívántató erő és akkor már nem állapodik meg, hanem hanyatlik. Valamint a felhajított kő, ha elvész ereje az emelkedéshez, nem áll meg, hanem visszahúll. Csak azt akartam mondani, hogy a szellemi életben a megállapodás, az anyagi életben pedig maga a fejlődés is hanyatlás.

Ezen szempontok vittek engemet arra, hogy sorsom felett komolyan aggódjam. Az idő múlik, az élet egyre foly és én, ki azelőtt azzal hizelkedtem magamnak, hogy korommal egyenlő léptekkel halad előre erőm és munkásságom, most az elmulasztottak öntudatos szemlélésével ijedve nézek a hátramaradás szemrehányó tükrébe. Minden elmúlt napot elvesztettnek gondolok, mint a lámpának kiömlött olaját. És nyomasztó reám nézve a gondolat, hogy az életnek talán legszebb idejében olyan napjaim voltak, melyekben sem nem örültem, sem nem munkálkodtam, melyeknek e szerint sem virága, sem gyümölcse nem lészen. Ott áll azonban mögöttem a fátum, az ő kérlelhetetlen alakjában, és sem Sophokles, sem Euripides nem tüntethették azt föl a régi tragédiák hősei előtt zordonabb alakban, mint a minőben nekünk jutott őt látni. És ha még akár annyi stoicismussal, akár annyi vak hittel birnánk, hogy e fátum végzése előtt lelkünk meghajolna: talán még nem volnánk, annyira boldogtalanok. Azonban hiába! a kit magasabb géniuszok vezettek életében, az nem tud Epikur tanítványa lenni semmi helyzetben.

VII.

Josephstadt, 1850. augusztus 9.

Most, mikor átolvastam amaz általam pár nap előtt írt sorokat, nagy kedvemre esnék összetépni a megkezdett levelet, mit bizonyára meg is tennék, ha egy új levél írására szükséges papir volna kezemnél. Ennek hiányában megelégszem tudtodra adni, hogy én azt éjtszaka írtam, mikor a lámpa félhomályos világánál szomorú árnyékomat szemléltem a falon. Ilyenekkel, ha csak lehet, nem foglak untatni. Noha meg kell vallanom, hogy terhemre esik elmellőzni azokat, mert hozzám tartoznak ezen fájdalmas részek, mert azok lényem egy kiegészítő részét teszik. Nekem jogom van a panaszra, mert igen sokat szenvedtem. Ez az Epaminondás mellébe tört vas, melyet midőn kirántanak, nyugalom következik be, legyen bár e nyugalom a halál nyugalma.

Két éve lesz már, édes barátom, hogy elváltam tőletek. Sokakkal még egy pillanatra sem találkoztam azóta: de oly jól emlékszem reátok, mintha csak egy éjszakának lázas álmai választottak volna el. Ti se feledkezzetek meg rólam. Köszöntsd barátaimat, különösen Csengeit.¹ Hogy leveledben Gyulait, Jókait, Sükeit, Bereczet stb. megemlítéd, azért köszönetet mondok; azzal nekem szívességet tettél, mert az ő sorsuk engem érdekel.

Engedd végre, hogy levelemnek igen nagy hiányait kipótolhassa azon kegyeletes szeretet, melylyel vagyok irántatok, mikor reátok emlékezem!

VIII.

Teresienstadt, 1850. november.

Skeptikus hivékenységgel adtam magamat ismét az édes várakozásnak és ez a várakozás, a reménynek ezen értéktelen pénze, melylyel hitelezőit fizeti, fölemészti időmet. Utolsó leveledet nem hagyom ily soká válasz nélkül, ha - a mint tudni fogod - testvérem meg nem látogat. Nálam volt. A találkozás öröme elment vele együtt, nekem az elválás fájdalma maradt. Remélem, hogy semmi akadály sincs már, a mi kiváltásomat hátráltatná. Azonban nekem az idő hosszúnak tetszik és én meguntam magamat, mint a gyermek, a hiszékenység bölcsőjében ringatni. Mert bolondá teszi az embert a jobb keze is. Éjjé teszem magamnak a napot, hogy álmodhassam szabadulásomról.

Pedig ez mind hasztalanság. Ezalatt az idő megyen és ime már egy év lejárt a nyolczból! Még csak hét esztendő!! Mikor ezt ily állapotban eltöltöm: olyan ember lesz belőlem, kit az élet minden körülményei közzé oda ékelhetni...

Most mindig Shakspearet forgatom. Nem győzöm eléggé olvasni. Minden új olvasás új szépséget fedez fel... Azt mondja valahol: «minden hely, melyet az Isten keze meglátogat, lehet az ember boldogságának fészke». Mily szerencsés volnék, ha ezt magamra alkalmazni tudnám! Aggodalmadat, melyet leveleim hangulata felett nyilvánítasz, bízvást félre teheted. Sokkal erősb elemekből vagyok alkotva, mint hogy erőt vehetne rajtam, a mitől félsz. A lélek egy Proteus: a különféle helyzet különféle alakúvá idomítja. Olyan, mint a balancirozó bot, melynek alá és felhajlása csak az egyensúly fentartására szolgál. Minden új naptól csak egyet kérek és minden új nap csak egyet tagad meg tőlem. De ebben az egyben van minden boldogságom és minden szenvedésem. Köszöntsd barátaimat. Bár volna szeretetemnek annyi ereje, hogy közelebb hozhatná a viszontlátás óráját!

IX.

Teplicz, 1851. február 27.

Újabb időkben megijedtem egy kissé magamtól. Az ember elfogult szemlélődése önmagára nézve, hanyag is, feledékeny is és egyáltalában nem biztos. Így az ember nem veszi oly könnyen észre a rajta történt változásokat, mint mások. Ime arra jutottam, hogy már találkoznak emberek, a kik az én türelmemet bámulják. Ezért ijedtem meg magamtól. Azonban a kényszerűség izzó vas, a kívánság pedig viasz. A dolgok kényszerű helyzete tartott engem eddig beékelve jelen állapotomba, és ez ellen a türelmetlenség minden fegyvere haszontalan. Hogy ezután mint lesz, meglássuk.

Épen ez alkalommal küldök levelet bátyámnak, melyben őt komolyan sürgetem az illető lépések megtételére. Csengeinek részvevő sorai és a tieid nagy örömmel vétettek általam, az én eichwaldi magányomban, hol akkor egy malomba szállásolva barátságos háznépnél teljes nyugalomban s megelégedésben éltem. Azon pár hónap, melyet téli szállásokon töltöttem, igen kedvesen folyt le. Mindenütt szívesen fogadtattunk, és a mint a katona mondja, volt a zsebben is, az asztalon is, a tarisznyában is. És én e mellett különös kedvezésekben részesültem. Azonban most már mindennek vége! Béke lábra állíttattunk és bejöttünk Tepliczre a kaszárnyába, ismét a régi mód szerint élni. Az ezrednek legnagyobb része visszament az annyira félt theresienstadti kazamatákba. Én egész télen át egészségtelen voltam és most is a rheumatismusban szenvedek. Egy meghülés következtében már két hónap óta szakadatlan erős főfájásaim vannak, egy pillanatra sem vagyok tőle ment; a próbált orvoslások nem használtak, kórházba pedig nem akarok menni. A tavaszra sokan fognak szabadságra haza bocsáttatni; én is szeretnék ezekkel haza menni, de nem tudom, lesz-e sikere kisérletemnek.

Ennyit írhatok mostani sorsomról. Én ha nem sokat is, de írok eleget, hanem a te fukarságod példátlan. Pedig ha tudnád, mennyire kedvesen veszem soraidat. Kérlek, írj ezután többet, mint eddig szoktál volt, ugy is oly ritka az alkalom; és az idő, melyben a viszontlátás örömei ezt fölöslegessé teendik, még nem tudom, mennyire van.

Én megvallom, nem sokat remélek, de a mit remélek is, ki tudja, fog-e teljesülni? Nem hiszek már a szavaknak. Hitem az emberekben oly ingatag, mint a nádszál, mert az ő szavok olyan, mint a szél, mely a nádszálat megingatja. Valahányszor Arany Jánost említed, mindannyiszor kívánságom támad tőle valamit olvasni. Mi különben is úgy vagyunk, mint valami Kalmukországban. Én még ez idén hírlapot nem láttam, pedig Teplicz nagy város és igen látogatott fürdőhely. És ezért nagyon unalmas volt a tél. Ezen kényszerű unalmamban írtam verseket német és memoirekat franczia nyelven.

Hogy versemet a Phönix-ben kiadtad, édes barátom, köszönöm. Ha kedvedre volna és az üres lapot helyesen tudná betölteni, ime küldenék itt is egyet neked!²

X.

Teplicz, 1851. ápril.

Megnyitván emlékezetem könyvét, önkénytelenűl Chateaubriand következő szavaira találok: "homme! tu n' est qu' un rêve douloureux, tu n' exist, que par ton malheure" etc. Emlékezem rá, hogy mikor jobb napjaimban ezt kijegyeztem, az eszme nagyon tetszett. Nem tudom, a gondolat bizarsága tette-é azt feltűnővé, vagy pedig valamely megfejthetetlen természeti vonzalom, mely előre sejteté velem, hogy ez eszme előbb-utóbb rajtam fog valósulni. S itt egy oly hosszú gondolatjelt szeretnék alkalmazni, mely tőlem hozzád érne... Előre képzelem, mily unalmas lennék, ha én most magyarázatokba ereszkedném. Én olyan pap vagyok, a ki hallgatóinak csak beszéde textusát mondja el, mert nekem olyan hallgatóm van, ki a textust megérteni és megmagyarázni tudja... Egyébiránt az embert a perczek, az órák határozzák meg; mintegy lefolyt vagy jövendő napot meghatároznak az időhajtotta természetnek történhetőségei. Azért ne gondold, hogy én mindig e sötét eszmén rágódom; sőt mint a pinczébe zárt növény csirájának, nekem is megvan vonzalmam a napvilághoz, az életremény örömeihez. Elfásulok örömeimben, mint elfásultam szomorúságomban. S miért ez? Mert az ember éltesedik és az élettel gyakori érintkezés által lassankint lekopik róla azon nemes máz, melyet a természet akkor lehelt rá, mikor kezei közül, mint egy idealizált anyagnak szellemítése, kikerült.

Tegyetek meg, a mit tehettek. Tőlem pedig ne várjatok egyebet, mint az elismerést, a lelkiismeretnek ezen ritka gyümölcsét, és mind azt, a mi szeretetemnek birodalmában elidegenítendő van.

XI.

Teplicz. 1851. ápril 11.

Mint megy az élet! Nem számlálom mulékony napjait; de haladékony korszakain, mint egy megálló ponton, felrezzenek. Mégis szép ez az élet! és hogy a régi philosophia szigorú (austerus), önmegtagadó öntudatában az életet megvetni tanította, azt csak az intézetek természetéből és a polgári állapotok erkölcsi kényszerűségéből magyarázhatni. A régi philosophia erényről beszélt, az új philosophia speculál. Az állapotok változtával változik az ember gondolkozásának alapja is. Én becsülöm az életet, mert az kizárólagos tulajdonom, ámbár nagyon szegény, mert nincsen tárgya, melyért feláldozni érdemes volna. Ezen oeconomicus világnézletre az idő tanítja az embert. Állapotom terheinek teljes tudatában sem tudok kétségbeesni s úgy gondolom, nem is tud az kétségbe esni, kinek oly gazdag belső világa van, mint nekem. Egyébiránt neked is azt mondom, hogy az embert a pillanatok határozzák, és ha ez nem volna, az ember elveszne unalmas egyformaságában.

Utolsó leveledet vettem, olvastam szeretettel, feleltem rá szeretettel. Válaszomat egy hazakerült társam vitte. Ajánltam neki, hogy keressen föl titeket. Nem tudom, megtette-e? Tőle hallhattál körülményesebbet itteni sorsunkról.

Kedveskedésből küldök neked itten egy kis töredéket azon franczia nyelven írott kéziratomból, melynek czíme: "Memoires d'un pauvre diable".

Következik: "Oh! espérance! que votre douce voix ne m' abandonne, que les saints désirs de mon âme soyent reçues par tes sourires et enfin cette conjunction soit la réalité des futures temps. Vous êtes un hôte bien reçu dans les heures profondes de la nuit, quand l' âme enchaîné, comme une timide amante, va se précipiter dans vos bras. Oh espérance, vous êtes le bienvenu, quand le tristes ombres de la nuit passent, et par ta voix réveilleuse va s'ouvrir la rosé et la gorge des oiseaux. Êtes vous l'amantes, qui vient donner la consolation contre les graves coups de la vie, ou êtes vous la maîtresse de l'infortunité, qui se rend chire êtant la vie pauvre pour payer ses caprices illimités? Je ne sais pas, mais j'espêre.

Un regard en arriêre, un croyance non totalement deséspéré en avant, moi je ne suis plus dans la présent, je suis au dessus des nuages, comme l' aîgle du Jupiter, qui boît de la divine nectare aux mains d' Hébe.

Je suis seul. La nuit est fort avancé et la veilleuse phantasie fatigué rend sa place aux sombres meditationes. Ou sont les plaisirs, les douleurs, les passions, les souvenirs des souffrances, ou sont ils, qu'ils ne viennent pas detruir la tranquillité de la nuit? Toute est en paix, toute s' est endormi. Cette paix c' est l'esprit du dieu sur la terre et sur les eaux. Ici désine nuire la malice et la bienfaisance prit les fruits de son conscience. Ici ne sont pas visible les ouvrages contrainants des forces de la nature, ici toute se perd dans l'évanouissement. Les objets de la souvenir et d' espoire deviennent pâle, et la tranquillité de la mort fait oublier la vie" etc.

Most látom csak, mily kevés helyem maradt a továbbiakra; azért rövidre fogom soraimat. Mivelhogy Tepliczben maradtunk és továbbra is itt maradni remélünk, sürgetőleg várt leveleiteket, kérlek, ide utasítsátok. Irodalmi tudósításaid előttem mindig nagy érdekkel birnak; de hidd meg, nem volna kisebb érdekű reám, ha magán körülményeidről is kissé bővebben írnál. Tudod, olyan vagyok, mint a gyermek, ki a külsőségeken és apróságokon függ. Nem adnám sokért, ha csak egy pillanatra is láthatnálak.

Tavasz jön! és én sietnék hazafelé, mint a gólyamadár, fölkeresni elhagyott fészkemet a kémény mellett. Mikor fogok már hazamenni! Ne felejtsd el, kérlek, a többek közt Székelyt nevemben köszönteni, kit már rég nem említettem. Barátságotokra és résztvevő szeretetökre mindig számítok; mert nem egy gondolatlan dölyf vagy elbizakodottság, hanem az öntudat mérsékelt hangja mondatja velem, hogy: anch io sono pittore!... Ha meg nem ütköztél levelem kezdetén, kérlek, meg ne ütközzél annak végezetén se. Isten veled!

XII.

Insbruk, 1852. máj. 14.

Ha te rossz levélíró vagy, édes barátom, én még rosszabb vagyok, a többit elhagyva, azon egy körülmény miatt is, hogy a jobb karom meg van dagadva és ezért minden írás felette nehezen esik. Azonban azon pietásból, mely azt gondoltatja velem, hogy ha a te leveledre nem válaszolnék, az Isten is megverne, végy néhány rövid sort.

Csengeihez írt levelemből megtudod körülményeimet. Én most csak vegetálok, a jelen való sovány étkeit megrágva, kérődzöm a jövő reményeinek közel teljesülésén. Beteges is vagyok, a mint mondják és egy idő óta nagyon hájfejű lettem. Nem is élek most borral, serrel, hanem tejjel és vízzel.

Verseid kiadásának felette örvendek. Vedd tőlem a legőszintébb üdvözletet. Reménylem, mire haza érek, megjelennek. Én most verseket nem írok, nem azért, mintha engem a genius elhagyott-, vagy én a geniust elhagytam volna, hanem mert nincs alkalmam magányban lenni; idegenek jelenlétében pedig nem tűri természetem, hogy azzal foglalkozzam. Hanem éjszaka, mikor álmatlan óráim gyakran hajnalig kinyúlnak, csinálok néha verseket, miket csak emlékezetembe jegyzek föl. Kívánatodra itt küldök egyet.³

Most többet nem írhatok. Az Isten áldjon meg! Viszontlátásra!

**

Jegyzetek

¹) Később a főváros főügyésze.

²) „Zúg a malom” czíműt. Lásd a 63. lapon.

³) Czíme: „Mi csendült meg...” Lásd a 71. lapon.

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.