Nem fér a szív, nem fér meg keblemben,
Jőjjetek be hozzám, jőjjetek!
Ki először kopogat ajtómon,
Annak adom oda szívemet.
Adnám neked, odadnám örömmel,
Oh hazám! kit én úgy szeretek;
De te elfordulsz én tőlem és nem
Ismered számüzött gyermeked'.
Mikor sötét éjnek éjszakáján
Senki nem lát, senki meg nem hall,
Akkor tenném áldozat gyanánt le
Szívemet kiégett lángival.
S adnám neked, odadnám örömmel,
Oh leány! ha rám tekintenél;
De te elfordúlsz, mint a ki megtört
Lelkem sötétébe nézni fél.
Mikor a hűs alkony föllegében
A legelső csillag felragyog,
Akkor mennék ablakodra híven
S megvárnám a fölkelő napot.
S adnám néked, odadnám örömmel,
Jó barát! kezet fogván veled;
De nem érzed az én érzeményem,
De nem érted az én lelkemet.
Mikor a sors zivataros éjén,
Legjobban szeretted messze fut,
Akkor látogatnálak meg, mint a
Villámlás az égi háborut.
Adnám neked, odadnám örömmel,
Múlt napokhoz hű emlékezet!
De kopár meződön az én lelkem
Tövist lel, virágot keveset.
S adnám néked, odadnám örömmel
Szebb jövendő bűvös képe te,
De te nem vagy anyja a reménynek,
A te képed zordon, fekete.
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése