Ha multba tévelyeg andalgó szellemem,
A multban képednek árnyékát föllelem,
Majd halvány szellem-árny, majd egy lengő sohaj:
Dúsan és gazdagon lelked vonásival.
A lángzó alkonyat, a hajnal-szürkület,
Rózsákkal festi ki lelkemnek képedet,
És látok arczodon nyiló örök tavaszt,
Mint ifjú képzelet előteremti azt.
Zarándokságimon igy kísér szellemed
S varázszsal átszövi kifáradt éltemet:
Ha multba tévelyeg andalgó szellemed,
Fölkeresed-e ott sugárzó képemet?
A lengő esti szél, mely száll a lomb alatt,
Megviszi-e hozzád bús sóhajtásimat?
S ha bánat, fájdalom zavarja lelkedet,
Titkon nem vallja meg, hogy érez és szeret!?
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése