Mint a puszta fája télen,
Lelkem olyan lombozatlan,
Csüggedésben és reményben
Búsan, árván, elhagyottan.
Lombjait elhagyta régen
Az a csevegő madárka
És a hűs szellőjü légen
Elszállt boldogabb tanyákra.
És mióta messze szálla:
Gyakran eljött búban, kedvben,
A múltak gazdag királya,
Hófejével, hólepelben.
Ő az, a ki nem vetett meg
S lelkem gyakran látogatja,
A tündér emlékezetnek
Eltévedt fehér galambja.
És én hozzá igy beszélek:
"Lelkem puszta és kietlen,
Ily magányban lenni félek,
Elhagyottan, elfeledten.
Lelkem egykor nem volt olyan
Egyedűli, néma, puszta,
Még mikor vidám mosolylyal
Az öröm megkoszoruzta.
És én akkor átöleltem
S csügtem rajta üdvözülve
S téged akkor ünnepelten
Egy szép óra titka szűle.
Összeszedted boldogságom'
Elhervadt virágit szépen,
Hogy midőn borúl világom,
Elhozd s megmutathasd nékem.
S eljövél, elhoztad nékem
Multam gazdagabb világát,
Megszüntetni véle éhem'
És lelkemnek szomjuságát".
Igy beszélek s hogyha elszáll,
Szólok hozzá szép vidámon:
Nem bánnám, ha itt maradnál,
De ha már mégysz, azt se' bánom.
Nem csüggedt még el reményem,
Mert kedves vendéget várok,
Az öröm fog hozni nékem
El nem hervadott virágot.
De ha egykor, de ha egykor,
Nem lesz a ki keblet tárna,
Jőjj el akkor, jőjj el akkor
Életemnek alkonyára.
És te akkor elhozandod
Eltünt boldogabb világom,
Melyet többé nem birandok
Életemnek alkonyában.
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése