Adjatok egy jó szót vaskemény ajakkal,
Bár riadjon a harcz menydörgése benne;
Adjatok egy jó szót lágy szelid ajakkal,
Melyben a reménynek uszszék végtelenje.
Látom én a múltat szendergő porában,
Látom a jövendőt - ennyit látni sok -
Látom a jövendőt csecsemő korában;
Adjatok egy jó szót rá, ti századok!
Látom a felhőt, mely országokat járván,
Rabnemzetek vérét szítta föl méhébe,
S záporként adá ki, míg mint a szivárvány,
Föltünt a szabadság büvös-bájos képe.
Tátongó seb a múlt, fáj mindenik tagja,
Kössétek be sebét, hozzá ne nyúljatok,
S hogyha fájdalmát az idő elaltatja,
Adjatok egy jó szót rá, ti századok.
Meghalt élet a múlt, sírja a történet
És a jelen neki temetkező pompa;
Mért irtok rá mindig szomorú beszédet,
Mint a sirt boritó márvány oszlopokra?
Nagyra, szépre, jóra nem törekedett-e?
Volt-e megtört szive s elfolyt vére sok?
Küzdött és halt és az idő eltemette...
Adjatok egy jó szót rá, ti századok!
A holt múltnak lelke (halhatlan a lélek)
Átmegy a jövőbe és föléled abban,
Ez a feltámadás... és most oda nézek,
Hol egy elholt lélek új életre lobban,
Napkeletre nézek, a fényt onnan várom,
A homályos múltnak szebb jövőt adok -
Oh midőn majd szürkűl a szép láthatáron,
Adjatok egy jó szót rá, ti századok!
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése