Voltak sokkal jobb napjaim,
Miért tagadnám őket el?
Reményeim, játékaim,
Gyermekvilág, derűlt kebel.
Ha rásütött a napsugár,
Keblem az örömtől dagadt,
Kelt szivemben magas remény,
Agyamban merész gondolat.
Felhők alatt, felhők felett,
Két ég között járt szellemem,
Egyikben olyan otthonos,
Másikban olyan idegen.
S míg örömömnek hajnalát
Nem felhőzé be szenvedés,
Vágyamnak szük volt két világ,
Üdvemnek a két ég kevés.
S miként sötétül a világ!
Miként borúl az élet el!
Éltem lenyugvó napja már
A láthatáron vesztegel.
S egy életben nincs oly erő,
Oly elhatárzott akarat,
Mely visszahozhatná a már
Nyugodni szálló sugarat.
S mint pusztúlt napok gondjait,
Ringatja az emlékezet,
Úgy ringatod tünő napom!
Fájdalmimat, reményimet.
Búsan ragyog fejem fölött
Húnyó sugárid alkonya,
Mint számüzött király fején
Hatalom-vesztett korona.
És mindegyre borúl napom,
Mig egykor oly sötét leszen,
Hogy sorsomon segiteni majd
Nem bir se jobb, se balkezem.
S ha szivem dobbanása lesz
Előttem olyan idegen,
Mint a távol faluharang,
Mely kong viharos éjeken;
Ha rettegve számitgatom
Meglassudott ütéseit
És az öröm meg nem keres,
A szerelem föl nem hevit;
Mikor kizöldül elhagyott
Ajtómnak árva küszöbe
S az aggság hógalambja száll
Fejemnek gyérült fürtire:
Akkor ha télen, kandallóm
Meleg tüzénél hallgatok,
Üljetek oldalomhoz és
Szemközt velem, ti jó napok!
S akkor, midőn az ébredő
Természet a szabadba csal,
Ébreszszetek föl hajnalon
Mint a vidám pacsirta-dal.
Mert véletek van, mind a mi
Jót hozhatott múlt és jelen...
Aztán ismét oly puszta lesz
Az élet és oly végtelen!...
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése