- Töredék -
Hajnalon, a mint
A legelső sugár
Kipihente magát a
Lombos fenyvesek ágain,
Két ifju tekinte feléje keletnek,
Lángadozó arczokkal az ormon.
S szólt Jezorán:
"Láttad-e a lányt,
Láttad-e őt, úgy, mint én, mondsza, Velejteg?
Én látám: szeme könyes
Volt mint a harmatos hajnal,
Arczán halványság ült,
Mint Altai bérczein a hó.
Oh mi gyönyör volt
Tépő fájdalmában
Őt látnom, omolva kesergőt!?
Látnom a mint lehajolt
Kevély szépsége a földnek
A bajnok erőnek előtte
S szivemet láng járta keresztül...
Mondsza, Velejteg,
Mit itélsz róla, kihez
Délszaki forró elmém
Nem tud képzelni hasonlót?"
Felelt im ezekre Velejteg:
"Bátya! kivánataid
Késztetnek szólani engem:
Szólandok, - (bár inkább hallgatnék
A harczok sebezett lovaként, mely
Fájdalmát némán eltüri)
Szólandok, de beszédemnek
Tudom én, nem lészen szünete, vége.
Oh én látám őt!
S egyebet sem látok azóta.
Láttam s bámultam
Szépségén nem vala földi
S nem vala nem szépséges alakján.
Ne kérdd, oh bátya, mit érzék
Ekkoron én, hanem elmém
Tépett rongyaiból kelj föl nekem, ékes
Képzelet! és a múltaknak
Ragyogjad elémbe alakját,
Mint oldalomon
Mely nyugszik, a fényes aczélkard.
Oh ha szabad látnom
Mint jött legelőször elémbe
Fájdalmában erőtelenen,
Mint a gyökeretlen pálmafa!...
Te pedig, oh gyönyörü Sirván!
Ekkoron is szép voltál
A fájdalom vad szele nem rongálá
Szépséged csodatékony alakját.
Ő sirt, halld bátya! s kesergett
Forró könnyei a hideg éjjeli harmat
Cseppjeiként a rét füszálaira hulltak.
Igy láttam vala őt,
S egyebet sem látok azóta...
Agyamba csapott a láng,
Földúlta velőmet
S megtagadá szolgálatait
Mindenre képtelen elmém.
Oh hogy nem lehetének e könnyek
Enyhitői szivem forrongó
Indulatának!
Oh bátya, ha a lány
Csakugyan e földi teremtmény
S magzatja Uzongárnak:
Ugy Ormuzd kedvezzen fegyvereinknek
S teszszük hadakozva rabunkká!
Mit szólok? rabomúl,
Én a ki vagyok neki rabja, tekintném?
Rettegnék pillanatától
S nem volnék suhanó leplét
Érinteni bátor,
De nyomorúlt tolvajként lesném
Lépteit, - és puha lába nyomát
Csókolnám mennyei kéjjel
S égő lángjaimat
Vérző kebelembe temetném" - -
Folytatná, de haraggal
Közberiadt Jezorán:
"Ne továbbra, itéletedet
Kértem s nem ohajtom azonban
Asszonyi gyáva beszéddel
Lelkem tele sirni gyerekként!
Tudd meg, kit vélem
Bálkhámnak vére köt össze,
Testvért, és az anyák legszebbike,
Hogy férfihoz illőleg viselendő
Légyen a férfi magát,
Tettekkel, ajakkal örömben
És szomorúságban".
Szólott s mind kettő
Tova ment, nagy gondolatot
Forgatva fejében.
- - Eltávoztam, a harczok
Gyászmezején hagyván búsongót,
Tőled, oh Sirván!
Pedig ime
Mig dél gyermekinek
Lángzó ajakára figyeltem,
Énekem addig
Tévedező hangokban
Keresett vala téged
Szerte a völgyben.
S hol zuhogó habjával alászáll
A csevegő Jemba
A part virága között, legszebbjét
Virágainak, téged meglel.
Kezeid szedik a szép parti virágot
De koszorút abból, mint máskor,
Nem fonnak, hanem azt
Gondtalanúl tova hányod, egyébre
Tévelyedő figyelemmel.
Megzördül azonban
A berek és lobogó fürtökkel
Hűs, vadon árnyaiból
Ékes ifju, vadat kergetve, kitermett.
Szólt pedig, a lányt megsejtvén
Közeledve feléje, magában:
"Fuss gyors lábaidon,
Futamó szép őzike, fuss el!
Én ugyan im fegyvert
Rád szegzeni ártó
Nem vagyok, ellenben
Sőt áldalak értte, nyomába vezetvén
Annak, kit lelkem
Hangzatosan kerget
Égő keblemen át
Szilajuló gondolatokkal".
Közeledvén pedig a lányhoz,
A lány futni akart,
De nem tuda futni
S a tévedező pillantat az ifjun
Lánggal jegyzette futását.
Mikoron pedig égő
Lelke az édes
Önfeledés tenger habjából
Kimerült, igy szóla Velejteg,
S hangja szelid volt
S rezgett, miként ha lett volna
Lelkének hurja:
"Kit fátyol takar el búsongót,
Lányka, ki vagy te?
Kit lelkem szárnyán keresék
Az álom ölében,
Lányka, ki vagy te?
A ki vagy életem angyala és lől
Lelkem gyötrelme,
Oh lányka, ki vagy te?...
A ki, magányodnak
Szilajon fölverte nyugalmát,
Egy pillanatot
Szólj, nyerhet-e tőled? - -
Fátyladon át is
Érzem pillanatod lángját,
Mely tart leszögezve szoborrá.
Oh téged látván,
Mily kéj válhatni szoborrá!
Szólj, legyek árnyékod:
S leszek az;
Szólj, legyek a por, mit
Lábaiddal taposol:
S üdvem lesz
Porrá lehetni!
Oh csak tova ne űzz
S hagyd tudnom, az égből
Vetted-e származatod'
Avvagy születél-e földi anyától?
Szólj, hadd fogjam lelkembe
Minden szavadat,
Mint tarsesi kagyló
A tenger moraját..."
Sirván pedig egyre
Nehéz szivét fölemelve keservek
Árjából, igy szól vala s hangja
Rezegett, miként ha lett volna
Lelkének hurja:
"Jövevény vagy bár
S idegennel szólnom
Tiltja szemérem.
Oh ifju, de hangod
Oly részvétet idéző,
S oly tisztán rezegett
Besötétült lelkemen által,
Mint a nyári nap első
Hajnal-súgara,
Mely fölnyitja bezárkózott
Kelyhét a virágnak.
Nem tudod, e részvét
Mily jól esik a boldogtalan
Elhagyatott Sirvánnak!
Szólanom unszolsz még?
Oh de ne várj tőlem sokat;
Annyira félek,
Hogy megvesztegetik
Hizelgéseid hiú lelkemet és
Könnyen eladhatná
Szavaidnak szivemet ajkam.
Azt kérded, ki vagyok?
Vagyok a sors árva leánya
Kit szült tiszta szavú Szalavár
Bajnok Uzongárnak,
Hogy legyen, a ki
Sirjaikon keserü
Fájdalmakba merülve,
Hervadjon utánnok,
Mint a letörött törzs ágán
Hervad a bimbó,
S halála
Lészen a mely táplálta
Az életadó fa". - -
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése