Nyugtalan tenger, mely habjaidat hányod,
Kert, hol mindennemű virágok teremnek,
Melynek van szélvészed, melynek van orkánod...
Változó képeden gyakran elmerengek,
És a tárgy derengő, kétes arczulatja
Lelkemet tükörként elém rajzolgatja.
Te fényes képzelet, mely virágos pályán
Egek felé tartod merész röpülésed!
Te szárnyas vágy, mely szállsz át az ür homályán
S neved' lehetlenség oszlopára vésed,
Te befogadó sziv! te nyugtalan lélek!
Ti forrongó erők! lángzó szenvedélyek!
És te tágas látkör, a mely korlátjának
Nem ismeri el a földet, sem az eget,
Fölszállván körébe magasság honának,
Mind azt szemlélem, mit az elme rejteget.
Lelkem a magasban, lehúllván salakja,
A dicsőség márványpalotáját rakja.
Lánczához nincs kötve földi érdekeknek,
Zabolázhatatlan lelkem oczeánja
S tengerét e zajos küzdő elemeknek,
Legével az édes szabadság táplálja;
Dicső lég, melyben a fényes nap sugára
Borostyánt növeszt az elhulltak porára!
Dicső lég! szabadság édes levegője,
Mely a férfi erőt ölében ringatja,
Benne a dicsőség zászlót emel s tőle
Fölpirúl a jóllét kedves arczulatja,
Dicső lég, a melynek lánglehelletére
Felbuzdúl az erő habzó piros vére.
S kifáradva a nap izzasztó munkáin,
Oh mi édes, vonzó, hüvös árnyék alatt
Elszenderedni a jelennek rózsáin
S álmodni jövőben boldogabb álmokat!
Hol a sziv vezeti a szárnyaló vágyat
S a léleknek ékes képzelet vet ágyat.
S párnáin az édes gerjedezéseknek
Andalogván, tova jár a rajos elme
És a természetre, hol gyökeret vernek
Érzési, lehajol végetlen szerelme.
S keresztül homályin annyi szenvedélynek
A nyugalom csendes, tiszta lángjai égnek.
És mint a nap, mely száll lágy hullámvetette
Ágyába nyugalmas tengerek árjának:
Végetlenbe járó vágynak közepette,
Úgy száll a szerelem s utat nyit magának;
Oly fényesen ragyog, oly virágos utja
S az életnek minden gyönyörét megfutja.
De forr és háborog a nyugtalan lélek,
Lankaszt ma az, a mi tegnap még hevíte,
Változnak a keblet gyötrő szenvedélyek,
Összerombolja azt, mit buzgón építe.
Pedig a mit keze ekkép összerombolt
Egykor tán előtte imádott oltár volt.
Egy világ van bennem, a kebel világa
Hol hegyek érczekint rejlik az érzelem;
Örömemben szivem legfőbb boldogsága,
Ha egész világot magamhoz ölelem...
De a midőn benne szilaj keserv támad,
Kirekesztem onnan az egész világot.
Szabad vagy, lelkemnek minden szárnyalása;
Szellemem! mely nem türsz lánczoló korlátot,
Légy olyan, miként az egek villámlása
S tedd le most is bátran első áldozásod...
Lángol már az oltár, fölszáll már az ének,
Első, a szabadság magas istenének.
Mig az idő nem int ősz, deres fejével,
Közétek ifjúság báji, végyetek be!
Enyhe árnyatokban szenderedjem én el
És hajthassam fejem' rózsás öletekbe!
Te befogadó sziv! te nyugtalan lélek!
Ti forrongó erők s lángzó szenvedélyek.
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése