Mi csendűlt meg a fülemben
Olyan tisztán, oly vidámon,
Mint az estvéli harangszó
Az elnémult rónaságon?
Meg sem állt, nem is pihent meg
Ez a hang, mig le nem ére
Halkan, mint egy lágy sohajtás,
Szivem kellő közepére.
Mit jelent ez idegen hang'
Kedves édes csendülése!?...
Kifáradt reményim napja!
Mire vársz még, mire késel?
Megtalálsz engem mindenkor,
Nappal úgy, mint éjszakákon,
Éber szemmel, nyilt karokkal
Pokrócz alatt, szalmazsákon.
Mikor a kelő hajnalnak
Ajtaját megkopogtatja
Lelkemnek kétségb'eséstől
Fölmerülő gondolatja.
Mikor a szél hidegen fú
S állok a magános vártán,
Te tartasz bennem meleget,
Itt valahol szivem táján.
Utazó madár a lelkem
Ismeretlen tengereken,
Te vagy a hajó árbocza,
Melyen végtére megpihen.
Mért oly kedves, oly varázsló
Hangjaidnak csendülése?
Kifáradt reményim napja,
Mire vársz még, mire késel!?
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése