I.
Oh átkozzátok el az észt fejemtől,
Mely lelkem egyedüli vagyona!
Mondjátok, a mi bánt, gyötörve rémit,
Homályos árnyak, régi babona;
Hogy lelkem csügg a régi kor meséin
S vakság bilincse tartja rabjaként,
Mondjátok, a hit üdvössége még nem
Derithetett borúlatára fényt,
Átkozzatok, avvagy kaczagjatok:
Én ördögöt létezni gondolok.
Mert láttam őt; ember, miként ti és én,
Palástja szép, miért is mondani!
Palást alól balutra vezető
Lólábakat szemléltem ingani.
Ám átkozzátok el az észt fejemtől,
Mondjátok, hogy csak régi babona
E hit, mit lelkemhez tapasztalás
Sok évek biztos ujjával fona;
Átkozzatok, avagy nevessetek:
Én ördögöt hiszek ti bennetek.
Nem egyszer hallám barna éjen át
Lólábatoknak dobbanásait,
Midőn a gőg, felverni nyugatát,
A béke szentelt hajlokába vitt.
Patkótokon rengett a föld belül
S mely számatokra menykőt rejteget,
Szidalmitokra, tán szégyenjelül,
Kigyulni láttam a felhős eget.
Im! gőgötök kikelt magábul és
Hogy szégyenéűl lásson a világ,
Előttetek réműlet, rettenés,
Utánatok nyomor, rabszolgaság.
Mind a tiétek, minden száll reátok,
De elfogadni mért remegitek?
Tiétek im az ezredéves átok,
Mit könny nevelt és bosszu edze meg.
II.
Oh drága hatalom! te mennyországa
A boldogitó minden-tehetésnek!
Mi jó nyugodni biztos hajlokába',
Ott hol az önkény magvai tenyésznek.
Ti ott nyugosztok, oh nyugodjatok,
Nektek mosolyg a nap lenyugtakor,
Törvényt, jogot szól gyáva ajkatok,
Törvényt, jogot, mely egyaránt bitor.
S mig elnyomottan küzd az ember-ész
Felhőkön át törvén zajos nyögési,
Erényitekrül addig szolgakéz
Az emlékek márványait bevési.
Igen, ti tudtok tenni is, tömérdek
Eszközzel lánczra füzni szellemet,
Hogy oly mederbe folyjon minden érdek
Melyet csalárd hatalmatok vezet.
Birjátok az egek villámait,
Csináltok gyakran égi háborut;
De áldás nem követi nyomait
Lépéseteknek, mely csak rontni tud.
Mindent tehettek: egy uj Babylont
Épithetnétek, mely az égbe visz;
De a szellem, a mely dühödve ront,
Mennyországot is csak e földön hisz.
Elég a bűn, elterhesűlt az átok,
Meg kell szakadni ennek egykoron;
A villámterhes ég szakad reátok,
Ha lelketekben nincsen irgalom.
Eljő a végitélet boszús napja,
S megrengetendi bűvös mesterét,
Az áldicsőség fényes oszlopzatja
Márványival lehulland szerteszét.
Boszúlva, mint egy véres sansculotte,
Szellem-hatalma fölzajong a kornak,
Remegjetek, mert e föltámadott
Erők lezúznak, porban eltipornak!
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése