Hogy mi fekszik szivemen,
Többé el nem mondom:
Hallgass el most énekem,
Hallgass el most lantom!
Sovár lelkemnek kevés,
Vágynak és reménynek,
A borostyán ága és
A megtapsolt ének.
Elmondotta énekem,
A mit érze szívem,
Önmagához hűtelen,
A hazához híven.
Ittam bort, szerettem lányt,
- Ez az élet kedve -
Ámde téged, oh hazám!
Mindennek felette.
Lelkem hordja gondjaid';
Szentelj föl hőseddé,
És lantomnak hurjait
Karddal vágom ketté.
És mikor majd szertehúll,
Elhalván zengése,
Fölriad rá zordonúl
Kardom zörrenése.
A dicsőség, életem
Napvilága, fénye,
És a tündér szerelem
Holdvilágos éje.
S mind az, a miért sovárg
Egy még ifju élet,
Szép öröm! hervadt virág!
Mostan Isten véled.
Szivem tégedet szeret
Életben, halálban,
Ott leszek hazám! veled
A vész órájában.
A tied lesz életem,
Mig karom birandom:
Hallgass el hát énekem,
Hallgass el most lantom!
Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József
1886.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése