Bozzai
Pál, a kinek általam egybegyűjtött irodalmi hagyományait veszi e füzetkében az
olvasó közönség, 1829 évi január 10-kén született Zala-megye Kővágó-Eörs
községében. Születésével mindjárt árván maradt. Édes anyja saját élete árán
adott neki életet. Az anyai gond és ápoló szeretet hiányát gyermeksége s
ifjusága egész folyamán annyival inkább érezte, mert fogékony, mélyen érző
szívvel áldotta meg a természet. Ehhez járult, hogy az előbb tekintélyes,
vagyonos család helyzete akkorra már tetemesen alá szállott, midőn a serdülő
gyermek iskolai pályáját megkezdette. A rideg, szigorú s némi különcz
hajlamokkal bíró atya nem volt alkalmas arra, hogy a különben is zárkozott s
hallgatag fiúban teljes bizodalmat és ragaszkodást ébreszszen maga iránt.
Tehetsége
korán fejlődött. Már gyönge gyermekségében, úgy szólván, bújta a könyveket s
verseket irogatott, még pedig oly szenvedélylyel, hogy atyja látván, miként a
gyönge gyermek folyvást szaporodó dolgozatait nagy gonddal még le is
tisztázgatja, nehogy különben is vékony egészségét ez által tönkre tegye,
tanulótársai közül egyet felfogadott ez iratok letisztázására. Bozzai ekkor a
pozsonyi evang. iskola növendéke volt. Ott, mint syntaxista, egy kis társaságot
alakított, melynek tagjai magyar írói dolgozatokban és szavalásban gyakorolták
magokat s melynek vezetője, lelke mindig ő maradt, míg a pozsonyi iskolában
folytatta tanulását.
Pozsonyból
a jogot előkészítő s a jogi tanfolyamra a kézsmárki evang. főiskolába ment. Oda
különösen a nagy tudományú s lekötelező humanus bánásmódú Hunfalvy Pál
tanársága vonzotta. Neki köszönt ama tanfolyamban legtöbbet; ő hozzá
ragaszkodott egész fiúi bizodalommal. Az iskolai tantárgyak mellett folytonosan
s talán amazokénál még nagyobb előszeretettel s szorgalommal foglalkozott itt
is irodalmi kisérletekkel, a melyek ez időben már tehetségének s hivatásának
biztos jeleit mindinkább feltüntetik. A lyrai költészetre főleg a Petőfi elragadó
dalai s példája lelkesítették. Költeményeit egy-két bizalmas barátja ismerte;
nyilvánosan még nem próbált azokkal fellépni. - 1847 nyarán, a jogi tanfolyamot
bevégezve, elhagyta Kézsmárkot s valószínűleg azon czéllal, hogy politikai
pályára lépend, szülőmegyéjébe távozott és ott megkezdé a szokásos gyakorlatot.
Ez időből (1847. julius 5-kén) írja egyik levelében a helyzetére nézve érdekkel
bíró következő sorokat: "dolgaim szomorúan mennek. Patvarista vagyok Gulácson a
Balaton parton és Badacsony aljában. A mult hó közepén restauráltunk. Megvertük
a pecsovicsokat. Forintost megbuktattuk. Úgy beszélek, mint az egyszeri katona,
a ki magáról mondá, hogy a győzelmet ő nyerte meg és - az a 60 ezer ember stb.
- Feljövén Pestre, egy csomó verset írtam össze legújabb darabjaim közül s
elvittem Erdélyihez, általa megítélendőket. - Erdélyi, kivel már az előtt
megismerkedtem, jó véleményt adott s ajánlá, hogy adjam ki valamelyik
divatlapban. Nekem még ez szándékomban nem volt; most pedig, ha adom, Jókainak
adom az Életképekbe. - Olvastad az Életképek tegnap megjelent új félévi első
számát? Ezen az egy számon egész megdicsőülés uralkodik. Csupa láng és forrás,
pezsgés. Nem tudom, nem fog-e lankadni, mint minden a magyar ég alatt!...
Petőfi házasodik; egy szatmármegyei lányt vesz (ha elveszi), kihez legújabb
verseit írkálja. Kaján (Pákh Albert) Németországba megy, helyette Pálfi Albert
lesz a Pesti Hírlap újdondásza. Vas Gereben Jókai helyett a Jelenkornál lett
újdondász. És végre, hogy ne csak újdondászokról, hanem ódondászokról is
szóljak, Bajza elvállalta a szinházi aligazgatóságot."
Első
versei csakugyan a Jókai által szerkesztett Életképekben jelentek meg s ott
közlötte műveit tovább is az 1847. és 1848. év folyamán. 1847-ben a pozsonyi
országgyűlésen, mint gyakornok ő is részt vett s 1848-ban az országgyűléssel
együtt ő is Pestre költözött, a hol atyja már állandóan lakott. Itt
megismerkedett az ifjuság irodalmi törekvéseivel s kiválóbb egyéneivel, bár
tartózkodó s visszavonuló természete, bizonyos leánydad szemérmes viselete, nem
könnyen engedte neki az ismerkedést. Versei magokra vonták Petőfi figyelmét is
s különösen A dicsőségről írott költeménye után azt nyilvánítá, "hogy ettől a
gyermektől sokat vár". Voltak olyanok is, a kik az ismeretlen Bozzai név alatt magát
Petőfit sejtették, habár hang, forma és tartalom épen nem támogathatták
sejtelmök alapos voltát. Az Életképekben jelentek meg 1848-ban Kelet könyvei
czímű költői elmélkedései, melyeket szabadságharczunk eszméinek hatása alatt
Lamennais modorában írt, kinek Paroles d'un croyant-ja ama napokban korszerű,
divatos olvasmánya volt az ifjuságnak.... Nemzeti küzdelmünk mind
nagyobb-nagyobb hullámokat vetett. A harcz tüze nyiltan kilobbant. Az irott
költemény s az élő szónoklat már nem volt elég az önvédelemre. Fegyverre lőn
bízva az eldöntés, - fegyverre szólították az ifjuságot. A gyönge szervezetű,
nyúlánk termetű 18 éves ifjú a honvédek sorába lépett. Ezzel el volt a koczka
vetve jobb sorsra méltó élete fölött.
Végig
szenvedve forradalmunk viszontagságait s megviselve, megtörve azok alatt,
elbukásunk őt mindjárt az osztrák hadsereg igájába sodrotta. S ez az iga a
fiatal, érzékeny költő testét, lelkét még inkább elgyötörte és egészen
összetörte. Erdély határán adták fel magokat; onnan Temesvárra s innen egy
transporttal a Bánságon, Horvátországon, Steyeron, Ausztrián és Morván
keresztül Csehországba szállíttattak s már 1849 október 16-kán Josephstadtban
ébredt föl, mint géppé kényszerített osztrák közkatona. Erős lélekkel próbálta
viselni a sors reá nehezedett csapását. Igyekezett mindenképen táplálékot
keresni elkínzott szellemének. Olvasgatással s a költészet ábrándjaival
törekedett feledni, vagy deríteni sivár helyzetének örömtelen, komor napjait.
Kimondhatatlanul emésztette s izgatta a honvágy, emésztette annyival inkább,
mert a mellett, hogy kedélyvilágát összezúzva s szíve-választott pályaterét
elzárva látta maga előtt, folytonos betegség is gyötörte, a melyet még itthoni
hadjárataink alatt kapott s a mely Csehország idegen légkörében nem hogy
könnyült volna, de folyvást súlyosbodott rajta... Reménykedett a
kiszabadulásért. Kapva-kapott, mint egy vízbe haló, a menekülés minden eszköze
s minden csekély szalmaszála után. Atyja is igért bármi áldozatot meghozni kiváltása
végett. "Atyám igérte, úgymond, hogy ha valaki ki lesz váltva, én is ki
leszek!"
Azonban
minden remény meghiúsult. A mit szerencsés körülmények nem tehettek, megtette
azt a kegyetlen betegség. Bozzait, mint gyógyíthatatlan beteget, bocsátották el
a hadseregből az 1852. évi tavasz végén. Most is előttem áll, midőn akkor
Pesten bekopogtatott hozzám az én szerencsétlen ifjú barátom, egy szánandó
élőképe a nyomornak, hitvány, rendkivül kopott katonaköpenyegben, foltos,
rongyos bakancsban! Halvány, szenvedő arczán a szabadulás s viszontlátás öröme
derengett, szemeiből pedig egyre omolt a könyű, úgy, hogy szóhoz jutni sem bírt
egyhamar. Nem egy 23 éves ifjút, de egy összetört aggot öleltem keblemre, a
kinek nem régen szép barna haja most már csaknem egészen hófehérré változott! "Nem, barátim! - így kiáltott fel ekkor csüggedező reménynyel, - a katonai
pálya nem philosophusnak való! Ha élni maradnék, tudnám mit tennék még egyszer
hasonló körülmények között!" Pesten néhány napot töltvén, testvérbátyjához vonult,
mint remélé, pihenni s gyógyulni, Zala-megyében Zánkára, a Balaton partjára.
Ott az első napokban nagyon izgatott és kedvetlen volt; utóbb kibékültnek és
nyugodtnak látszott. Le-lejárt a Balatonra dűlő kertbe s gyönyörködött, sőt
pepecselt is a kert növényein. De baja egyre sulyosbodott. Bátyja Füredre
akarta vinni: azonban ő gyógyításról hallani sem akart, sőt javulásról beszélt,
midőn az orvosok már életben maradásához semmi reményt nem nyújtottak. Csak
junius 23-ka éjjelén panaszkodott rosszullétéről. Másnap, junius 24-én délutáni
egy órakor végkép megszűntek szenvedései.
***
Ifjú
korom emlékének s az ő emlékének hozok áldozatot, midőn e Hagyományokat közzé
teszem. A mi ezen lépésemben talán az önzés, elfogultság, vagy kegyelet
rovására esnék, azt hiszem, mentséget talál némileg magában a művek értékében
is... Verseit Bozzai, nagyobb részt, serdülő ifjúságában írta. Sokat még az
iskola falai között, majd onnan kilépte első évében; néhányat osztrák
katonaságának súlyos két éve alatt. Nem léphetnek hát ezek fel egy érett,
kiforrott tehetség igényeivel: de azért oly világos jeleit mutatják a
hivatásnak, a költői emelkedett érzelemnek, képzelődésnek és kifejezésbeli
erőnek, hogy így is némi élvezettel olvashatni ezeket. Szerencsésebb
körülmények között, hosszabb, csendesebb idő alatt ízes gyümölcsökkel
ajándékozhatta volna meg irodalmunkat ez a szép tehetség, mely most alig
egy-két bimbót és virágot hajtva oly korán elhervadott.
Leveleit,
melyek e gyüjteménybe fel vannak véve, katonasága éveiben én hozzám irogatta.
Egészen magán természetűek azok, épen nem oly czélzattal írva, hogy valaha
világot lássanak. De én azt, hiszem, hogy az ő benső világát, egyéniségét s
részben költészetét is semmivel sem ismertethetném meg közvetlenebbül és
meghatóbban, mintha e leveleket is bemutatom művei kiséretében.
Báró
Eötvös József, kinek kezében egykor a gyüjtemény kézirata megfordult, ezen
sorok mellett küldé azt nekem vissza: "Küldöm az egész kéziratot, kijelentve
egyszersmind azt, hogy annak kinyomatását igen ohajtom. Az elhunytnak művei,
melyek jeles tehetségének világos bizonyítványait foglalják magokban,
bizonyosan másokra is ép oly mély benyomást fognak tenni, mint reám s ez egyik
főoka, miért én sokkal jobban ohajtanám, ha e hagyományok egészben (nem
részletenkint) jöhetnének ki."
Ime
egészben veszi tehát ezt az olvasó közönség. Egy halavány sugár ama nagy
időkből, melyeknek küzdelmeit és dicsőségét, eredményét és tanúságait vajha
soha ne feledné és bölcsen használná a nemzet.
Miskolcz,
1886 január 14.
Lévay József.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése