2020. júl. 5.

Bozzai Pál (1829-1852): Éjjeli bú (1846.)



Hanyatló szakára, borúlt az éj, de még
Hamvas mécs előttem nehéz lángokban ég...
Sötéten bámulnak négy felől a falak,
Én itt ülök s téged, téged sohajtalak.

Nehéz ez a kebel a fájdalom miatt,
Melyet viszályi közt kellett kiállnia...
S mit mondjak rólad is? lelkemnek egy fele
Neveddel, neveddel, neveddel van tele.

Arczod vonásain hogyha elmerengek,
Lángforrásba jőnek cseppjei véremnek...
Mi az, mi lángba hoz, mi az a szerelem?...
Kérlek az egekre! fejtsd meg te azt nekem!

Mint földhöz a magas, ragyogó csillagok,
Én hozzád annyira, vagy tán messzebb vagyok;
De volnál bár hozzám még kétszer annyira,
Lelkemnek le kéne e tért harczolnia.

Hanyatló szakára borúlt immár az éj,
Körültem csendesség, halk, néma, lassu, mély,
Mély, mint az érzelem, mit szivemben lángra
Lobbantott szemednek égő pillantása.

A mécsem kialudt, de még fen van velem
S ég, bár világot nem derit, a szerelem...
Éjféli homályban hagyjatok bolygani,
Sötétek, sötétek pályámnak utai!

Forrás: Bozzai Pál irodalmi hagyományai. Kiadta Lévay József 1886.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése