Csokonai lyrája

Kazinczy Ferenc arra buzdította az ifjú Csokonait, hogy „dallja a szív szelíd érzékenységeit, szerelmet, barátságot, bort, természet szépségeit”.

Napjainkban a lírai költemény tartalmát az érzelemben keressük és egyre megy, vajon a költő érzelmi élményét kedvese utáni vágyódása, egy kedves táj szemlélete, a tavasz mulandósága vagy egy hű barát halála okozta-e. Nem osztályozzuk többé a lírai verseket szerelmi-természeti-politikai lírára. A költő művészi adománya az, hogy azokat az érzelmeket kelti fel bennünk, melyeket élményei benne támasztottak.

Bizonyos előre kitűzött tárgyról énekelni nem is képes a hivatott lírikus. Csokonai  írja a Lilla-dalok előszavában: „Sokszor, amint néhány versemből észrevehetni, képződésem más tárgyról akar andalogni és csak akkor vette magát észre, mikor szívem titkos ütéseinek ellene nem állhatván, már a versek közé a Lilla név bé is lopódott.” Különösen a DÉLI AGGODALOM-ra illik a költő e beismerése.
    Az irodalomtörténet egy másik hibába esett Csokonai lírai műveinek méltatásakor. Darabokra tördelte Csokonai lelkének, e kincsesbányának, a mélységből napfényre hozott, nagy dimenziójú drágaköveit. Fölöslegesül jelölt meg versei közt elégiákat és egyéb versfajokat. A REMÉNYHEZ, A TIHENYI ECHÓHOZ, A MAGÁNOSSÁGHOZ intézet fohászok nem elégiák, hanem dalok, ódák, amiknek költőjük tartotta.
    Az elégia sem nem versforma, sem nem lírai műfaj. Költői irányt jelöl az elégicus szó. Elégicus minden oly mű, mely az elveszett ideált sóvárogja, egy letűnt visszakívánt, de a valóságban vissza nem térő boldogságról emlékezik. Elégicus költemény A REMÉNYHEZ és a TIHANYI ECKÓHOZ; A MAGÁNOSSÁGHOZ nem is elégicus.
    Legalkalmasabb felosztási alap ma is a Csokonaié. Dalokra és ódákra osztjuk líráját. Az érzelmeket véve szempontul, elegendő volna ez a cím: lírai költemények. Viszont a költészet eszközét, a költői nyelv különböző hangnemét és az eltérő irodalmi hagyományt tekintve – a dalokban olasz, német költők és Anakreon, az ódákban legkivált Horatius hatása érzik – a kettős elnevezés is megállhat.
    Csokonai a Lilla-dalokat tartotta legtöbbre lírai művei sorában. Ez az ítélete szintén megdönthetetlen. 1793-1799 közt keletkeztek; azontúl mindössze kettőt írt. Lillát, polgári nevén Vajda Juliannát, 1797 júniusában ismerte meg. A költői művek alkalmi háttere irodalomtörténeti szempontból fontos, művészi szempontból a sugalló érzelem és ez mély, költői az egész cycluson át. Irodalomtörténeti tekintetből meg jól esik tudnunk, hogy már 1793-tól foga írta e szép vallomásokat. Így megdúl a kortársainak az a hite, hogy HIMFY után, versengésből írta a Lilla dalokat. HIMFY SZERELMEI 1801 augusztus elején jelentek meg: Csokonai csupán A PILLANGÓHOZ és a GRÓF ERDŐDYNÉHEZ c. dalt írta 1802-ben, Kisfaludy Sándor művének megjelenése után. Nyomtatásban Csokonai szegénysége és a censura akadékoskodása miatt csak 1805-ben jelentek meg a Lilla-dalok és a költő életében A PILLANGÓHOZ c. Haydntól megzenésített dalnak, A SZEMREHÁNYÁS, A REMÉNYHEZ hangjegyei voltak meg csupán.
    Himfyvel szemben a versforma terén tartotta saját verseit kiválóbbaknak, mégpedig azért, mert Kisfaludy Sándor mindazon egy versnemben írta Himfy Szerelmeit. Csokonai főleg a rímes trochaicus verset alkalmazta. Ezt Matthisson példájra és Földi tanai nyomán kedvelte meg. De épp így elleste a legváltozatosabb versformákat is.
    E technikai műízlésével sem volt nagyra. A versformát nem a múzsa lelkének, még csak testének sem tartotta, hanem csupán „ruhája állásának”.
    Az utókor méltán hódol Csokonai verselő készségének, de egyben itt is igazat ad neki abban, hogy az ügyes rímek még nem teszik költővé. Gondoljunk anakreoni dalaira, melyeknek versformája, akárcsak a Himfy-stropha, nem tud sokáig gyönyörködtetni.    
    S itt viszonozhatná Kisfaludy Sándor az egyazon versforma vádját. Sőt mi hozzátehetjük, hogy Himfy Szerelmeiben az egyazon stropha használata inkább jogosult, hiszen egy eposz is egyazon metrumban folyik és a Himfy Szerelmeinek epicus a kerete.
    Csokonai Földinek és Kazinczynak, Anakreon fordítóinak ajánlotta Anakreoni-dalait. Foglalatjuk: Éljünk vidáman, minél kevesebb gonddal, hisz úgyis meghalunk. A halál se szomorítson, az elköltözött élete emlékeztesse barátait a lét örömeire. (A Hafiz Sírhalma). A XVIII. század kissé ledér szellemét tükröztették e dalok, az epocuri életfelfogást. Még Lessing is az anakreon-tikákkal arat tapsokat irodalmi fellépése éveiben. Lessing élete és pályája a véletlen játékából sok hasonlóságot mutat Csokonai életével és működésével és ha Csokonainak is legalább oly bőkezű maecenasok, virágzó színház és ugyanannyi életév jutnak osztályrészül: talán az egyezés nem véletlen és még feltűnőbb lehetett volna. A Csokonai szülővárosában, Debrecenben állított Csokonai-szobron a szőlővenyige a XVIII. századbeli Európát is jellemzi, egy darab európai közösséget, a frivolitás áramlatát.
    Költőnknek sárospataki jogakadémiai hallgató korában tett hegyaljai kirándulásai és a szorgalom nélkül való magyar élet is sodorták ez áramlaton, könnyű, virágos partok közt lebbenő sajkán. Csokonai frivolságában tehát a XVIII. század európai emberének s ebben a magyarénak is igaz és egész szellemét képviseli: ez az egyedüli érdemük Anakreon dalainak is, nem pedig versformájuk, mint Toldy Ferenc írta Handbuch-jában.    
    Ha a versforma szépsége a lírai vers ruhája állása, a költői nyelv a teste, mely által a lelki élmény kifejezésre jut. Csokonai kortársai convencionális nyelven írtak. Költőnk is átveszi az antik nyelvek trópusait és figuráit, az antik istenek nála puszta elnevezésükkel érzelmeket és tulajdonságokat személyesítenek meg. Két ok menti költői nyelvének ezt az első fokát. Mintáinak hatása alatt állott és classicus műveltségű olvasóközönséghez szólott. S amint hajdan Zrinyi tudatosan idegen szókkal volt kénytelen tarkázni eposzát, úgy tett Csokonai legegyszerűbb dalaiban. A szükséges nyelvreform a nyelvújítás korában élt és ő nem volt a szélső purismus híve.
    Ódáiban patheticus, dictioja bőbeszédű, de csak a maeceánsokhoz írt ódákban. Költészete legsikerültebb termékeiben az erős érzelem természetes kifejezését találja el, a népi és régies nyelvet, az új, meglepő epitheton ornansokat művészi hatással, az értelemmel adaequat szókinccsel értékesíti. Ő a naiv nyelvnek első lírai művészet. A lírai nyelvnek szüksége van mindenekelőtt a külvilágból vett hasonlatokra. Csokonai egész sorát bontja ki előttünk a szemléletes képeknek. A REMÉNYHEZ c. dal nyelve és metruma összhangban van a képpel és érzelemmel egyaránt. Pompás képsor van előttünk és egyetlen, egyszerű, mély gondolat fűzi együvé. Éppoly mesterien bűvöli át a természeti jelenségeket érzelmekké. E két örök-lírai adomány költői hatásának második nyitja.
    Lírájának lelke nyájas és ez az ő legnagyobb ereje. Nagyobb szerelmi költeményeiben, így az UTOLSÓ SZERENCSÉTLENSÉGben lelki megnyugvással zengi élete nagy csalódását. A bőven ömlő ritmikus szóáradat bánatát is magával sodorja. Lírája valóban hasonló Ciprus boldog szigetéhez; virágokon tapod az ember mindenütt és még ott is, ahol irtózni kellene, a kőszirtokon, a meredek tengerpartokon, Gráciákat találunk s hízelkedő Ámorokat a kataraktákon. Mintha teljesen rá, sorsára, lírikus pályájára illenék Heine kevésbé ismert költeménye:

Wandere!

Wenn dich ein Weib verraten hat.
So liebe flink eine andre;
Noch besser wär’ es, du lieszest die Stadt -
Schnür den Ranzen und wandre!

Du findest bald einen blauen See,
Umringt von Trauerweiden;
Hier weinst du aus dein kleines Weh
Und deine engen Leiden.

Wenn du den steilen Berg ersteigst
Wirst du beträchtlich ächzen;
Doch wenn du den felsigen Gipfel erreichst,
Hörst du die Adler krächzen.

Dort wirst du selbst ein Adler fast,
Du bist wie neugeboren,
Du fühlst dich frei, du fühlst: du hast
Dort unten nicht viel verloren.

    Csokonai vándorolt. Kóborló hajlama, a magyar poéták ez ösztöne űzte. Lillát elsiratta a Balatonnak, a Bakonynak, a Vértesnek. A Somogyságban a kötelesség meredek ormán lelke sasszárnyait bontá ki. A lírikus itt újjászületett benne. Független rousseaui szegénységről s a természet szépségének cultusáról, egy eszményi világról sző ezentúl ábrándokat. A MAGÁNOSSÁGHOZ. Az 1802. június 11-iki nagy debreceni tűzvész elhamvasztja ábrándjait is. Életereje is elhamvad. Egykor, huszonnégy éves korában mély bölcselmi és költői világfelfogással, sub specie aeternitatis tekintett végig életén az UJ ESZTENDEI GONDOLATOK-ban s a mulandóság méla gondolata, a halálsejtelem felhője már ekkor ott sátorozott homlokán. Földi boldogságért epedett dala. Mire harmincegy éves lett, megírja az örökkévalóság jegyében második művét: A lélek halhatatlanságáról. Ez a költemény már kívül esik lírai termékein. Lírája e földhöz, e világi örömökhöz és bánatokhoz ragaszkodik. Tanítókölteményében már a világi boldogságról lemondó Csokonai nyilatkozik meg. A halál utáni jövőért reménykedik…
    Műveinek lelke tovább él. Több mint száz éve, hogy meghalt Csokonai – és még van jövője.

DR. HARMOS SÁNDOR

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények. Szerkeszti Sziládi Áron. XXIII. évf. Budapest, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása 1913.