Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. (1)

 

Volna hitünk mint a római, a hellén,
Már égne az oltár tova-tüntöd helyjén.
Magas istenülve, örök istenek tárt
Csarnokiban szivnád az üditő nektárt.

De igy is, az évek haladó terhével,
Mely minket elaggit, te gyarapulsz névvel,
A mit adál, abból semmi sincs elveszve:
Firól-fira szállsz te, mint egy közös eszme.

Arany Petőfiről (Harmincz év mulva)

ELSŐ KÖNYV.
RÉSZLETES JELLEMZÉS.

Lyrai költészet
Hazafias és politikai költészet

I. Hagyományos költészet

Le poéte n’est pas tout l’ homme,
comme l’imagination et la sensibi-
lité ne sont pas l’áme tout entiére.
Qu’est-ce qu’un homme qui, á la fin
de sa vie, n’aurait fait que cadencer
ses réves poétiques pendant que ses
contemporains combattaient avec
toutes les armes le grand combat de
la patrie et de la civilisation?
Lamartine (Jocelyn)

1. Az első lépések

    Petőfi hazafias költészete két olyan verssel indul meg (1842), amely valamennyire különbözik a későbbiektől, bizonyságául, hogy ennek a dolognak is van evolúciója.

Vidám napod mosolyg ismét reám,
Hű gyermekedre, édes szép hazám –

csak annyit jelent, hogy költőnk az ország más részéből a kedves Alföldre érkezik, talán éppen az annyira szeretett Kis-Kunságba, amelyet szülőföldének fogadott (Hazámban). Ennek szeretetéből fejlődik ki hazaszeretete. Másik versét pedig az jellemzi a későbbiekkel szemben, hogy személyekhez és helyhez nem kötötten festi egy ifjú boldogságát, aki hazájába visszatér, pedig költőnkről szól, aki a katonaságtól elbocsátva Zágrábból Sopronba ment. (Két vándor)
    E két szép költeményt tekintsük bevezetésnek hazafias költészetéhez, melyet a Honfidal kezd meg (1844). Szép vers, de új szellemet még nem éreztet, ilyen hazafias verseket már bőven írtak ő előtte is. A Védegyleti dal, valamint a Batthyányi és Károlyi grófnők is csak annak lenne új, aki Petőfi összes költeményei közül ezeket olvasná utoljára. Az eltűnődhetne az előbbi befejezésén:

S a király, a honnak atyja,
Mint valóban jó atyánk,
Karjait kiterjesztendi
És az áldást mondja ránk.

Álmélkodhatna a másikon elejétől végig. Petőfi, aki egy királynak, még hozzá az akkor uralkodónak hódol, grófnékat istenít! Mintha egy katolikus papnak Voltaire lenne a legkedvesebb írója. Próbáljuk megmagyarázni e feltűnő esetet.
    A két költemény egyidőben keletkezett, részben ugyanazon okból, lévén a két grófné buzgó apostola a Védegyletnek, mely 1844-ben alakult meg a hazai ipar védelmére a külföldi ellen, főképp Kossuth buzgósága folytán. A Védegyleti dal befejezését okozhatta az, hogy a kormány egyelőre elnézést tanúsított, még inkább pedig a boldog korszak (1844), melyben költészetének hangja a vidám könnyelműség, a tréfa, ami mellett a keserűség, a harag alig jut szóhoz. Petőfi jelen volt azon a fáklyás zenén, amellyel a pesti ifjúság megtisztelte a két grófnét, látta, hallotta őket, hazafias beszédük és talán a női báj is olyan útra vezette ez egyszer, amelyet csakhamar tévesnek vallott, mind a két versét költeményei közül kitagadta. A másodikról élőszóval is többször kifejezte, hogy megbánta, újra nem írná meg, mert ő főrangúakhoz ezen kívül sohasem írt költeményt. Az elsőről még erősebben nyilatkozott tettel, írt egy költeményt a király ellen: V. Ferdinándhoz. Egyébiránt a két vers születésekor már éreztette magát a nem Petőfinek való tárgy, főképp a Védegyleti dal ifjúkori zsenge benyomását teszi.
    (Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy Petőfi később gróf Teleki Sándorhoz is írt verset, amelyet ugyan nem bánt meg, nem is vont vissza, de ezt meg nem adta ki.)
    Tehát Petőfi költészetében is megszólal a lojális alattvaló, de csak egyetlen egyszer, a költő azt is visszavonja. Így egyezik meg más költőkkel és így különbözik tőlük. Később, amikor már egyénisége teljesen kialakult, bizonyosan azt is megbánta, hogy pápai deák korában (1842) lefordított egy német verset, mely némi elismeréssel szól a királyról. (Claudius: Pórnak esti dala)

2. Múltunk dicsőítése

    Hazafias költészetünknek egyik legfőbb, sőt talán fő motívuma a nemzet múltja. Mikor Farkas András 1538-ban arról énekel, hogy Isten bevezette a magyarokat Pannóniába, e tejjel-mézzel folyó, minden jóval bővelkedő kövér földre, de aztán haragja bűneinkért reánk gerjedett, megvert visszavonással, egymás gyűlöletével, majd pedig a török császárt hozta a nyakunkra, - olyan hangot üt meg, mely évszázadok múlva is visszazeng. Különösen a 18. század vége, a nemzeti ébredés kora óta találkozunk vele költőinknél. (Berzsenyi: A magyarokhoz, Kazinczy: A szabad Erdély, Virág Benedek: Dömötör Pálnak, Kölcsey: Hymnus, Rákos, Zrinyi dala, Zrinyi második éneke, Kisfaludy Károly: Mohács, Rákosi szántó, Vörösmarty: Szózat, Eötvös: Bucsu, stb.) Hazafias költészetünkben egy századnál hosszabb idő óta a leggyakoribb két név Árpád és Mohács, a nagyság és hanyatlás forrása. E chorusból nem hiányzik a Petőfi hangja sem. Az Egri hangokban (1844) csak ennyit mond:

Elvirult már a magyarnak
Tettvirágos tavasza!
Hosszu, gyáva tespedésben
Pang, sinylődik a haza.

De már ez év végén Árpád korát irigyli, mikor hazát teremtettek és diadallal szálltak szembe a nagy világgal, míg ő henyélő század gyermeke (Mért nem születtem). A magyar ifjakat (1847) azzal buzdítja:

Egész nagy csillagok voltak őseitek
És ti? csak parányok.

Más helyütt hazánkat az egész világon legszebb országnak hirdeti, őseink nagy tetteit pedig egekbe nyúló kőszikláknak; rettegett kardunktól a föld. Most pedig szégyen magyarnak lenni, hisz nálunk nem is hajnallik még, mikor másutt már ragyog a nap. (Magyar vagyok 1847). Ledőlt szobor (1848), amely előtt Európa térde meghajolt tisztelet és rettegésből, Magyarország volt. (Ez a költemény idő szerint a következő fejezetbe tartozik.) Ismét másutt:

Hazám dicső nagy ősei,
Ti földet rázó viharok!
Ti egykoron a porba omlott
Európa homlokán tomboltatok.

Ez azonban oly régen volt, hogy talán csak mese. (A hazáról 1845) Hazánk egykor úr volt a nagyvilágon, amely reszketett parancsitól, most pedig nem is létezik rá nézve. (Elértem, amit ember érhet el 1847). És még ezt a magasztalást is fokozza Van-e egy marok föld (1848).

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak
Számadó könyvében a legelső szám,
S most leghátul állunk, semmit nem jelentve.

Most tengünk, mint az állat és arcul csapkodnak bennünket. Forradalmi költészetében is találunk idevágó példát. Azt lehet mondani, hogy nagy költőink közül senki sem szólt nagyobb magasztalással a nemzet múltjáról. Hogy hazánknak melyik ez a dicső kora, közelebbről nemigen határozta meg. Ha egyik verésben (A hazáról) azt olvassuk:

Oh nagy volt hajdan a magyar,
Nagy volt hatalma, birtoka,
Magyar tenger vizében hunyt el,
Észak, kelet s dél hulló csillaga

itt bizonyára Nagy Lajosra gondolt. Az ő uralkodását szokták azzal jellemezni, hogy tíz ország tartozott a magyar birodalomhoz, amelynek három tenger mosta a partjait. Egyébként azonban annak gyakori hangoztatása, hogy féltek tőlünk, inkább a vezérek korára illik. Ez Petőfinek azért is jobban tetszett, mert még nem voltak királyok.

3. Múltunk lenézése

    Kevesebb példa van, de van arra is, hogy költőnk a nemzet múltját lenézte. Ilyen négy költeménye 1846-ből: Isten csodája, Csalogányok és pacsirták, Erdélyben, A magyar nemzet. Az első szól a visszavonásról, egymás iránti gyűlöletről, amely a tatár és török pusztítást hozta ránk, bilincsbe verve bennünket. Szóval az ismert motívumok, de a múlt nagysága nélkül. szellemét eléggé kifejezi refrainje: Isten csodája, hogy még áll hazánk. Leginkább Kölcsey Hymnusával mutat rokonságot, amely elejétől végig Isten kezét látja történelmünkben, a befejezésben is hozzá fordul:

Szánd meg Isten a magyart,
Kit vészek hányának.

Itt aztán a rokonság megszűnik, mert kétség kívül éppen ennek akar Petőfi ellentmondani, mikor így fejezi be versét:

Ne csak Istenben bizzunk, mint bizánk,
Emberségünkből álljon fenn hazánk.

A második vers haraggal támad a költőkre, akik a régi korról énekelnek. E halottrablók felássák sírjából a múlt időt, mikor pedig a sínylődő emberiségnek a jövő az orvosa. Itt tehát megtagadja saját költészetének is egyik fontos motívumát: a múlttal lelkesíteni a jelen kort.
    A harmadikat Koltón írta gróf Teleki Sándornál, ahol ekkor tanácskozások folytak Erdély és Magyarország egyesítéséről (unio). Múltunkat a valóságnál sötétebbnek rajzolja benne, egyoldalú túlzással, csak a bűnt és büntetést részletezve, hogy ezáltal tettre buzdítson, az unio megalkotására. Szemtanúk azt állítják, hogy e költemény eredetileg rögtönzés volt, Teleki azt is megjegyzi, hogy később nem ugyanazt diktálta le a költő, ő a rögtönzést szebbnek találta. Ez ítélethez szó fér, amint már Ferenczi azt jegyezte meg, hogy Petőfi javított a változtatással. Én azt hiszem, ismételten javított, míg kialakult az a forma, amelyben ma ismerjük a magyar költészet egyik legszebb ódáját.
    A szóban levő négy költemény közül legtúlzóbb A magyar nemzet (1846). Az ország legszebb, leggazdagabb a világon, a nemzet mégis közel áll az elveszéshez. Ha most meghalnánk, a történelem semmit sem tudna rólunk, vagy legfeljebb ennyit:
Élt egy nép a Tisza táján,
Századokig lomhán, gyáván.
E kiáltó túlzásokban része lehet annak, hogy költőnk ekkor kezdett foglalkozni a francia forradalommal és ennek hatása alatt pillanatnyilag azt érezhette, hogy a franciákhoz képest nemzetünk semmit sem alkotott, mint ahogy később barátja, Vasvári Pál azt írta, hogy a népek története a francia forradalommal kezdődik, azelőtt Európa népei élettel nem bírtak. (Életképek, 1848. aug. 6.)
    Hogy e költeményt nem tekinthetjük állandó meggyőződésnek, bizonyítja többi közt ez a vádja is: Szellemi kincseink észrevétlenül elvesznek, vagy porban, sárban érnek véget, holott kevéssel később azt írta Aranynak, „hogy a világon semmiféle tehetség el nem vesz. Nem olyan bolond a természet, hogy hiába teremtsen erőket”. (1847. február 23.)
    Szellemi kincseink azonban nem mind porban, sárban érnek véget, megesik az is, hogy

… az inség zivatarja
Őket messze elsodorja,
Messze tőlünk a világba,
Idegen nép kincstárába.

Mit jelent ez? 1846 májusban Liszt Ferenc, akit Petőfi már katona korában hallott játszani, koncerteket adott Pesten, a világhírű művészt megillető ünnepségek közt, azután pedig az országban tett művészi körutat az év végéig, tehát e költemény írásakor is. Ez a fő motívum, a költő bizonyosan Liszt Ferencre gondolt elsősorban.
    De ugyanakkor megismerkedett a bajai születésű Beck Károllyal, aki szintén külföldre szakadt és mint német költő már jelentékeny sikerekre mutathatott rá. Sokat érintkeztek egymással, Beck készült is németre fordítani Petőfi költeményeiből.
    Bizonyára arról is tudott költőnk, hogy Markó Károly hazánkfia Olaszországban híres festő lett. Kellett tudnia, mert 1842 óta rendesen küldött képeket a pesti műtárlatra, az újságok pedig nemcsak ilyenkor foglalkoztak vele. Megrendelés útján is több képe jutott Magyarországba.
    Lehet, hogy Petőfi előtt még mások példája is lebegett, de valószínű, hogy főképp e háromra gondolt, a nemzetnek róva fel az ő elvesztésüket.    
    A költemény nagy túlzásait nem könnyű megbocsátani, van azonban benne valami, amit mindenki zavartalanul élvezhet: a külső forma. Stílus tekintetében szebbet nem ismerek egész költészetünkben, leszámítva persze híres metaphoráját, amelybe már mások is belebotlottak:

Ha a föld Isten kalapja,
Hazánk a bokréta rajta!

Ennél bizony könnyű szebb képet ismerni (l. alább).

4. Történelmünk egyes alakjai

    A forradalom előtt ezek nemigen vonzották költőnket. Már láttuk, hogy egyik versében Árpád korát kívánja vissza (Mért nem születtem ezer év előtt?), néhány más nagy nevet is besző verseibe (Attila, Zrínyi, Dobó), de hogy külön megénekelje, annyira csak két személy lelkesítette: Lehel és Rákóczi. Az előbbiről Pápán írta első versét (1842), ezt átdolgozta még ugyanazon évben, aztán megint három év múlva, ekkor se valami nagy sikerrel. Talán azért nem adta ki. A töredékben maradt Lehel vezér-ről később szólunk.
    Rákócziról három költeménye szól: Szent sír (1847), A majtényi síkon (1847), Rákóczi (1848). Ez utóbbi már a következő korszakban keletkezett, de tárgya miatt itt szólunk róla. A három költemény közül az elsőt szeretet, fájdalom és harag sugallta, ez érzelmekből fakadt ez a gyönyörű óda és elégia egyszerre. A másodikat a helyszínén írta, ahol Rákóczi kurucai letették a fegyvert. Nekik és az árulóknak szól e befejezés:

Végzém, amit kelle, elmondtam legszörnyűbb
Átkomat s elsirtam legszentebb könnyemet.

Ha e versnek a hely adott aktualitást, a harmadiknak a kor. Az 1848 márciusi napoktól kezdve költőink nagy szeretettel fordultak szabadsághőseink, főként Rákóczi emlékéhez. Csak példaképpen hozok fel néhányat az akkor lapokból: A rodostói temet, Rákócziné (Arany), Munkácsi téren (Gyulai), Görgény setét ormán (Szász Károly), Rákóczi és Brankovics (Lisznyay), Éjjeli képek (Tóth Endre). Prózában újították fel Rákóczi emlékét Jókai, Szilágyi Sándor, Remellay Gusztáv stb. Mindezek jórészt már Petőfi után jöttek, részben talán az ő hatása alatt is, főként azonban a kor szellemében. Mert nem költőnk kezdte, a Lisznyay verse például előbb jelent meg (április 16), mint az övé (május 14). Petőfi verse első sorai már éreztetik azt a szinte vallásos tiszteletet, mely szülte:

Hazánk szentje, szabadság vezére,
Sötét éjben fényes csillagunk.
Oh Rákóczi, kinek emlékére
Lángolunk és sírva fakadunk.

Az egészet egy hymnusnak lehet tekinteni, amelynek hangja megfelel a márciusi napoknak, bizalom a sikerben, a jövő győzelemben. Ha a tárgy annyira Petőfinek való, abból csak szép költemény születhet, kétségtelen is, hogy a Rákócziról szólók közt ő írta a legszebbeket. Szeretett volna már előbb egy nagyobb eposzt írni róla, de mikor ezt Aranynak megírja, azt is mindjárt hozzáteszi, hogy most agyonütné a cenzúra (1847. február 23). Nem is lett belőle semmi. Említsük még meg, hogy költőnk prózában is írt Rákócziról 1848-ban, nagypénteken, minthogy ezen a napon halt meg 113 évvel előbb. (Lapok Petőfi Sándor naplójából.)

5. A jelenkor ellen

    Petőfi korholja korát anélkül is, hogy a múltat említené. Meddig alszol még hazám (1847) elbeszéli, hogyan pusztítják mindenfelől a gazdaságot, míg a gazda alszik, mindezt inkább tréfás, mint haragos hangon. Hogyne, mikor ezt a bájos költeményt a mézeshetekben írta Koltón!
    Valamivel később már erősebb hangon írt A magyar politikusokhoz (1847), kik lenézik a költőket, holott ezek megmaradnak, mint a csillagok, míg ők csak hirtelen ellobogó pásztortüzek. Őket jellemzi A szájhősök is (1847), akik csak beszélni tudnak, tenni nem. Általában kevésre becsülte a politikusokat, nem is találkozunk nevükkel verseiben; Kazinczy Gábor az egyetlen kivétel, mert ehhez személyes ismeretség és barátság fűzte. Üdvözli őt, mint a népért küzdő bátor harcost és buzdítja a gőg és butaság elleni küzdelemre. (Kazinczy Gáborhoz 1847.)
    Szintén egyetlen a maga nemében Okatootáia (1847), amelyben agyonmagasztalja ezt a cifra nevű országot, pl. így:

Áldd a sorsot, áldd az Istent
Okatootáia,
Hogy Kínán is tul vagy még, hogy
Szomszédod Ausztrália.

Mit jelent ez? Bizonyára mindenki megértette: Áldd az Istent Magyarország, hogy szomszédod Ausztria. És persze mindenki megértette azt is, hogy ez irónia, vagyis az ellenkezőjét jelenti. Ez a kitűnő ironikus vers tehát allegóriának egészen átlátszó. Petőfi nem idegenkedett attól, hogy például a szabadság, szolgaság, zsarnokság elvont fogalmát állatokra vagy a természetre ruházva, személtetőbbé tegye. (A kutyák dala, A farkasok dala, A tél halála.) Ez azonban nem az igazi politikai allegória, amelyben kényszerűségből, szabadon nem szólhatva, költött személyek és helyek álarca alá rejti kritikáját a költő, például Petőfi előtt Vajda Péter, utána Tompa. Ilyen allegóriája költőnknek csakis most tárgyalt verse.
    E körbe tartozik még két költeménye, mely a nemzet sorsáról teljes kétségbeesést fejez ki. Az egyik A magyar nemzet (1845), nem tévesztendő össze ilyen című másik versével. Felsorolja eben a nemzet bűneit, minden versszakot azzal végezve, hogy a nemzet életet nem érdemel. Csupán az utolsó versszak enyhíti valamennyire:

A nagy Isten szent kegyéből
Jő-e megváltási jel?
Lesz-e még e nemzet olyan,
Hogy halált nem érdemel?

Mi okozta e vers kétségbeesett hangját? Talán csak az, amit ő maga említ, hogy nemzetünk történetét olvasta.
    A másik Haza tértem (1846 vagy 1847) ha lehet még szomorúbb. Meghalni készülünk, elfajult a magyar nemzet, elmegyünk a másvilágra, de nem a magasból esünk le, hanem mint a férget eltipornak. Ennek szülő motívumát biztosabban ismerjük: a Szatmárban látott rút korteskedés sugallta, tehát ugyanaz a vármegyei élet, amely Nagy-Károlyban című versét íratta vele.
    Itt egy pillantás nyílik a költői alkotás titkába. Az inspiráló motívum ez: a költő lát egy csúf korteskedést, visszaélést. E benyomásból támad egy költemény, mely a nemzet halálát hirdeti. Ilyen óriásilag tud nagyítani a költő fantáziája.
    E két költemény hangulata megegyezik Zrínyi második énekével, amelyet Gyulai az egész magyar lírában a legkétségbeejtőbb hangnak nevez (Vörösmarty életrajza). Íme, találunk párját. A 23 éves Petőfi és a 48 éves Kölcsey egyformán képes a túlzásra. Ha pedig Kölcseynél is lehetséges volna meghatározni az alkotó motívumot, ki tudja nem találnák-e nála ugyanolyan aránytalanságot, mint Petőfinél.
    Két költeménye nem az egész nemzet, hanem egy osztálya ellen irányul. A külföld magyarjaihoz (1844) elátkozza azokat, akik a szegény magyar haza jövedelmét külföldön pazarolják el. ez a tárgy a 18. század vége óta évtizedeken át folyton élt irodalmunkban, főképp a színpadon sokat szerepelt a külföldies mágnás. Költőnket azonban a kor politikai irodalma vezette e tárgyhoz (Havas.)
    Másik költeménye közismert: A magyar nemes (1845). Mondják, hogy élő minta után alkotott Tolna megyében, én azonban Czuczor Gergely három költeménye hatását is látom benne: A népnevelés, A korteskedés, Maradi Maradi úr beszéde. Ezek csak néhány hónappal előbb jelentek meg és különösen a harmadik emlékeztet Petőfi szatírájára. Czuczor a jobbágy fia, bár papi állása kiemelte a jogtalan osztályból, ezzel érzett és volt bátorsága ezt hirdetni is.
    Petőfi verse nem tartozik költőnknél a legélesebbek közé. Nem harag sugallta, hanem lenézés, mint később a hozzá hasonló Pató Pál úr-at is. Nem is mondhatni, hogy a kiváltságos osztályt nem érte volna eddig még ilyen támadás. Fazekas Mihály Ludas Matyi-ja (1815), ez a paraszt suhanc, aki viszonzásul háromszor kegyetlenül megveri a nagyhatalmú elbizakodott földesurat, a demokrácia történetében sokkal fontosabb dátum és Kisfaludy Károly Stibor vajdá-ja is, mivel évtizedekkel előbb (1819) és színpadról hangzott el.
    Ilyen módon áttekintettük Petőfi hazafias költészetének első felét, mellőzve néhány verset, amelyről nincs mit mondani. Ezek után nem mondhatjuk, hogy Petőfi hazafias költészete teljesen különbözik másokétól, hiszen a hagyományos motívumokat megtaláljuk nála is, még túlozva is a múlt dicsőségét.

II. Forradalmi és háborús költészet

Fajom keserve hangzik énekimből,
Dalom nehéz koromnak jelszava.
(Eötvös.)

1. A forradalom sejtelme

    A forradalmat a történetírás 1848. október 8-tól számítja, amikor a honvédelmi bizottság átvette Magyarország kormányát, hogy vezesse azt egészen 1849. május 2-ig. Következménye volt ez az október 3-iki királyi rendeletnek, amely az országgyűlést feloszlatta, minden határozatát törvénytelennek nyilvánította, az országot pedig a reánk fegyverrel támadó Jellasicsnak, mint korlátlan hatalmú királyi biztosnak rendelte alá, akinek minden parancsa épp olyan kötelező, mintha maga a király adná ki. „Nem is hadüzenet ez már, hanem egy fegyverrel elfoglalt ország sorsáról való intézkedés”, mondja Márki Sándor. (Az 1848-49-ik évi szabadságharc története, Budapest, 1898. Szilágyi Sándor: A magyar nemzet története. X.)
    Petőfi a forradalmat nem innen, hanem 1848. március 15-től számította, mert ez a cenzúrát eltörölte és mert ebben neki vezető szerepe volt. Ebbe a fejezetbe soroljuk tehát mindazt, amit innen kezdve írt, valamint az előbbiek közül azokat, amelyek valami tekintetben forradalmi szellemet éreztetnek.
    Petőfi a forradalmat előre megérezte és várta. Önök nem hiszik, hogy meglesz, de én érzem, érzem előre, mint a kutya a földindulást, mondta Csengery Antalnak 1847-ben. Ezzel a gondolattal többször találkozunk költeményeiben. Már 1844-ben azt sejti, hogy alighanem vész jön a hazára, kardja panaszkodik is már a hosszú tétlenség miatt. (Lant és Kard.) Ő tehát nem puszta nézője akar lenni, amint a következő évben azt az álmát beszéli el, hogy éppen menyegzője napján ment el meghalni a hazáért. (Háboruval álmodám.) Néhány hónap múlva már nem a hazáról, hanem a világszabadságról énekelt

Midőn a népek mind fölemelik
A föld porába gázolt fejüket
S végig mennydörgik a föld kerekén:
Legyünk rabokból ismét emberek.
(Várady Antalhoz 1846.)

A sejtés, az álom óhajtássá erősödik csakhamar: Véres napokról álmodom, Egy gondolat bánt engemet (1846), Újonnan visszajött a régi baj (1847). Közülük a másodikban olvashatók e nagyon ismert sorok:

Ott essem el én
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivemből.

Ezt a mi háborúnkat jósolja meg, mikor arról szól, hogy nem maradhat így sokáig, majd elválik a csatatéren, hogyan lesz (Mit csinálsz, mit varrogatsz? 1848 január); mikor azt kérdi nemzetétől, meg bírja-e védeni magát, ha eljön a nagy munka (Kemény szél fuj); végre mikor szilaj örömmel hallja csattogni a háború ölyve szárnyait. (1848, az égen. A költő ilyen címmel két költeményt írt, azért kell idézni az első sort.) Ez már közvetlen szomszédságában van március 15-ének. Állítólag valaki megkérdezte Petőfitől, mért nem megy el egyszer Bécsbe és ő ezt felelte:Nem megyek addig, míg bajonettekkel nem megyünk Bécs felé s ez már csak idő kérdése (Havas III. 710). Ugyanakkor pedig írt egy meglepően vérszomjas verset, Legszebb versem címmel (1846 vagy 1847), melynek befejezése a címet így magyarázza meg:

Legszebb lesz az, ha majdan Béccsel
Hazám bosszuja szembe száll
S én villogó kardom hegyével
Száz szivbe ezt irom: halál.

Ez tehát szintén a forradalmat megjósló versei közé tartozik és csak azért szólunk róla itt, nem pedig dátuma szerint megillető helyen, mert nem hiteles szövegű. Véleményem szerint ugyan belső argumentum nem szól emellett, a vers mind a nyolc sora elfogadható Petőfiének. És ezzel végeztünk költőnk azon verseivel, amelyek az eljövendő hagy háborút hirdetik. Csak azokról szóltunk, amelyeket a mi saját forradalmunkra lehet vonatkoztatni, mellőzve, amelyek általában szabadságharcokról szólnak (Az ítélet, Beszél a fákkal a bus őszi szél, Olaszország). Áttérünk most forradalom előtti költészetének másik felére, azon versekre, amelyek forradalmi szellemet éreztetnek.

2. Forradalmi költészete a forradalom előtt

    A gyüldei ifjakhoz (1846) a klerikális ifjúság és vezetői, a katolikus papok ellen van intézve. Ti elhagytátok a hon zászlaját és rókafészkekbe léptetek, papok közé.

Pap és ravaszság, pap és árulás,
Pap és minden rossz – egy!
Ott a gonoszság, ott van a pokol,
A kárhozat, hová ily férfi szoknya megy.

Sötét lelkükkel mindig a szabadság, e napfény ellen küzdenek. Ti elhagytátok a szabadságot és hazát, mint férges fa fogtok elrothadni.
    Petőfi épp olyan erős meggyőződéssel ellensége a papoknak, elsősorban a katolikusoknak, mint a királyoknak. Ez a kettő együtt szokott járni, lévén minden katolikus országban az uralkodó felekezet papsága leghívebb támasza a királyságnak. A trón és oltár ismeretes szövetsége. Éppen azért mindig együtt is küzdenek ellenük, a francia forradalmat előkészítő filozófusok éppen úgy, mint maga a forradalom. Nálunk ennek és II. József reformjainak hatása alatt keletkezett először gazdag szabadelvű irodalom, mely a röpiratok százaiban tombolta ki magát, a 18. század végén. Ez az irodalom, éppen mint a francia forradalom, nem kevésbé éreztette Voltaire, mint Rousseau hatását, semmiféle zsarnokság ellen sem küzdött nagyobb hévvel, mint a papi uralom ellen.
    Az ilyen tárgyú költeményt tisztán költői szempontból, tehát objektíve megítélni nehéz, olyan erővel hívja ki meggyőződésünket ellene, vagy mellette. Ezt a verset is egyik nagy élvezettel, a másik nagy gyűlölettel olvassa. Ha tárgyát nem tekintve, csak mint költői alkotást vesszük, kétségtelen, hogy Petőfi nagysága benne van az erős meggyőződésben és a külső formában, de benne van fiatalos, szenvedélyes túlzása is.
    Mindig voltak katolikus papok, akikre ez ítélet nem illik. A Petőfitől bálványozott francia forradalom létrejöttében jelentékeny része van Siéyés abbénak, sikerében pedig az alsó papság hozzá csatlakozásának. Túl kell menni a célon, amelyet el akarunk érni, ez a haladás törvénye. Hogy ez a vers kevéssé ismeretes, okozhatja az, hogy a kihagyott versek közt foglal helyet, mert annak idején nem jelenhetett meg a cenzúra miatt. Kéziratban eléggé el volt terjedve; egy bécsi levél az Életképek-ben (1848. július 4.) hibátlanul közli egy versszakát. Nyomtatásban 1867-ben jelent meg először, de csak a papokra vonatkozó rész kihagyásával. Hasonló okból megcsonkítva jelentek meg egy időben Petőfi némely más munkái is: Az apostol, Zoltán fiam életrajza, A király esküje stb.
    Míg itt kíméletlen támadást találunk egy osztály ellen, addig A nép egy osztály mellett szólal fel, minden támadás, lázító hang nélkül. Forradalmi csakis annyiban, hogy költőnk legszilajabb verseinek némelyike ugyene tárgyról szól. Egyik sora: Haza csak ott van, hol jog is van, jelszava lett a magyar szocialistáknak, kik magukénak vallják Petőfit, mint a legszabadabb gondolkozású embert és a forradalom költőjét. (V. ö. Szocializmus 1911. évf.)
    Palota és kunyhó (1847) tárgyát könnyű kitalálni, szellemét már kevésbé. Eötvös ilyen tárgyú költeménye egyenlőséget hirdet, a természet törvényei szerint a vár nem több a kunyhónál, a gróf fia éppen úgy belehal szerelmi bánatába, mint a jobbágy leány (A vár és a kunyhó). Petőfinek ez nagyon kevés. Neki a palota rablásból épült, de nem sokáig ragyog már, kívánja is, hogy minél előbb zúzza össze hitvány lakóit. A jövő a kunyhóé, mert itt születnek a nagyok, a megváltók, mind, akik a világnak szentelik magukat. Íme mennyeire másképp küzd ugyanazon eszméért a főúr, mint a mészáros fia. Ha ezt a harag inspirálja, mint elég gyakran, a palotában csak hitvány lakókat lát és ennek kimondásától nem tartja vissza sem barátsága gróf Teleki Sándor iránt, akinek kastélyában fogja nemsokára eltölteni mézesheteit, sem rajongása a palotában született Rákóczi Ferencért.
    Nem sokkal enyhébb A nép nevében (1847), mely a nemességet új Dózsa Györggyel fenyegeti meg és gúnyosan emlegeti győri vitézségüket, a sok hős lábat, mely ott futott. (Gaal Józsefnek is kedvelt témája) Mennyivel másképp hangzik ez már, mint A magyar nemes ártatlan csúfolódása. A következő vers már 1848 elejéről való: Olaszország. Az olasz tartományokban egymás után kitört felkelésekre írta. A költői invenció: Brutus felébredt és lelkesítve járja be a táborokat; a rajongó szabadságszeretet (A zsarnokság ki fog pusztulni és Megint virító lesz a föld színe); a nyelv csodás ereje költészetünk egyik drágagyöngyévé teszi. Brutus szerepeltetése egészen a francia forradalom szellemében történik. Ennek szónoklataiban, hírlapjaiban folyton klasszikus példák találhatók: Caesar, Brutus, Themistokles, Aristides, Athen, Spárta stb.

3. Március 15.

    Áttérünk a forradalmi korszakra. 1848. március 15. egy költemény-sorozat sugallója. Legismertebb közülük természetesen a Nemzeti dal, az első irodalmi munka, amely cenzúra nélkül nyomatott ki, „a magyar szabadság első lélekzete”, mondja maga a költő. Nem rögtönözve, elsietve készült, meg is érzik stílusán és kerek szerkezetén a gondos kidolgozás. Már a rá következő verses krónikája a nagy napnak (15-ik március 1848) erős túlzásaival kevésbé megérlelt alkotás. Nem vagyok bizonyos benne, hogy később is aláírta volna-e befejező sorait:

Egy ilyen nap vezérsége,
S dijazva van az élet,
Napoleon dicsősége,
TE veled sem cserélek.

Hiszen például Irinyi József is vezére volt a nagy napnak és mi jut ma neki Napóleon dicsőségéből? következtessünk ebből Petőfire, ha az ő nevéhez se fűződne más. De hát ekkor így éreztek, nem mindnyájan ugyan, például Kossuth éppen nem, de az ifjak. Az ő újságukban olvasom e sorokat: Izsákon a nép felfogván azt, hogy özönvízi, azaz március 15-ike előtti helyzeténél fogva értelmiség hiánya miatt felvilágosodásra van szüksége stb. (Életképek 1848. június 18. Szerkeszti Jókay Mór.) Tehát ami március 15-ike előtt van, az özönvíz előtti állapot. azt is tudjuk, hogy rögtön újságot indítottak meg Március Tizenötödike címmel, amelynek első száma március 19-én jelent meg Petőfi egy versével. Ezek szolgáljanak magyarázatul Petőfi túlzásához. Menjünk tovább.
    A szabadsághoz intézett himnusz legszebb költői emléke a nagy napnak. Ugyanilyen tárgyú a Vörösmarty fia halálára írt vers: rövid életében is eleget élt, mert megélte a magyar nemzet feltámadását és maga is kiáltotta: Éljen a szabadság! (Kis fiu halálára) Ezekhez járulnak a Bordal (eredetileg Forradalmi bordal), Van-e mostan olyan legény, Rákóczi, A ledőlt szobor. Mindezek közös vonása bizalom a sikerben, a jövőben, megelégedés a jelennel, mert a magyar nép felébredt, a magyar szabadság megszületett, új korszak kezdődik. Az egyetlen kárhoztató szó azoknak jut, akik nem tudnak bízni (A magyarok Istene). De a nagy nap lelkesedése csak ennyire futotta, többre nem és még ezek se következnek megszakítás nélkül egymás után. Petőfi a politikában nem turbékoló galamb, az ő eleme nem a béke, hanem a harc. Nyilvánvaló, hogy a mézesheteknek rövidnek kellett lenni.
    Már 1848. Március 19. címmel riadót találunk a felsőház ellen, amelynek nagy urait szoros nyakravalóval fenyegeti, a népet kaszára, vasvillára lázítja ellenük, de aztán kész megkegyelmezni, ha elismerik a nép egyenlőségét. Látnivaló, hogy erősen forradalmi szellemű, de ahhoz a még forradalmibb mítoszhoz, amellyel némelyek körülveszik (Philol. Közlöny 1913. 54.) semmi köze. Hogy Petőfi a Rákoson 30.000-40.000 fegyveres paraszttal Dózsa Györgyöt akar játszani, nem e vers alapján keletkezett, hanem az elferdítéséből, hogy reform lakomát terveztek a Rákoson 30.000 résztvevővel.
    Föltámadott a tenger, ez a nagyon szép költemény szilaj lelkesedéssel ünnepli a nép, a viharzó tenger haragját. Szülője a fővárosban március végén néhány napig tartó szenvedélyes forrongás, mivel a minisztérium kinevezése késett. Ugyanennek szülötte A királyokhoz, amelyet március végén brochure alakban adott ki, s amely később ugyanilyen formában németül is megjelent, szabad fordításban. Hogy e fordításhoz költőnk milyen viszonyban állt, nem tudom. Itt azonban vissza kell tértünk a múltba és előlegezni a jövőből, hogy költőnk királyellenes verseit együtt tárgyaljuk.

4. A királyok ellen írt versek

    Első az V. Ferdinándhoz és legszelídebb is; itt is van fejlődés. Még nem harag, gyűlölet inspirálta, csak szánakozó lenézés az akarat nélküli „jó öreg” király iránt. Keletkezésekor persze még így sem jelenhetett meg. Petőfi egyik gyermekkori barátja Neumann Károly azt állítja, hogy az ő versgyűjteményébe 1844-ben írta be a költő. (Havas III. 681.) Ha ez így van, a Védegyleti dal, amely a királyról hódolattal szól, már megjelenésekor is ellenkezett a költő érzelmével, mert hiszen csak 1844. december 29-én jelent meg. Lehetséges-e ez? Neumann alighanem téved, V. Ferdinándhoz később íratott. 
    A királyok ellen hangja már annyira forradalmi, hogy alig fokozható: mint vadakat kergetjük majd a királyokat és szilaj gyönyörrel sütögetjük rájuk fegyvereinket. Mikor 1848-ban kiadta – akkor ilyent is ki lehetett nyomtatni -, azt jegyezte meg, hogy 1844-ben írta. Baróti Lajos valószínűnek tartja, hogy téved, 1846-ban írta, mert akkor olvasta a francia forradalom történetét. Én a tévedést csaknem bizonyosnak tartom; a költemény XVI. Lajos sorsával fenyegeti a királyokat, tehát valóban a francia forradalom hatására mutat, aztán 1844-ben költőnk szelleme egészen más, amint ezt fejtegettük.
    E költemény Béranger hatását is érezteti, amit egy kissé részletesen kell kifejteni, mert itt van róla szó először. Le bon dieu egyik strófája szó szerinti fordításban így hangzik: Mit csinálnak ezek az annyira feldíszített törpék az aranyszöges trónokon? Felkent homlokkal, gőgös érzéssel a ti hangyabolyaitok urai azt mondják, hogy én megáldottam jogaikat és ők az én kegyelmemből királyok. (Ezek isten szavai.) És most álljon itt A királyok ellen első és második versszaka:

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek,
Midőn a népek gyermekek valának,
Magoknak cifra, ragyogó játékszert
Bibor karszéket, s koronát csináltak
S rá nyomták ezt egy fajankó fejére
S felültették a fajankót a székre.

S itt a királyság, ezek a királyok,
s ők ahol ülnek, ahol fejök szédül
Azt gondolják a kábító magasban,
Hogy uralkodnak Isten kegyelmébül.
Csalatkozásban éltek jó királyok,
Nem uraink, csak bábjaink valátok.

Állítsuk egymás mellé a részeket. A király feldíszített törpe, a király fajankó, cifra, ragyogó játékszer. Aranyszöges trón, bíborkarszék. Felkent homlok, korona a fején. Gőgös érzés, kábító magas, ahol fejük szédül. Hangyabolyok urai, uraink. Isten kegyelméből királyok, Isten kegyelméből uralkodnak.
    Petőfi tehát átvett néhány részletet, ez azonban költeménye eredetiségét nem rontja le.
    Ha Petőfi e költeményéhez valamennyire hasonlót a múltban akarunk olvasni, jó néhány évtizeddel kell visszamenni, amikor Bacsányi mint kortárs köszöntötte a francia forradalmat és megfenyegette a királyokat. De az ő forradalmi költészetére jóformán az elején pontot tett az üldözés, büntetés. Egy forradalmár, aki meg nem felelő korban és miliőben élt, ezért nem lehetett kora Petőfije. És hogy az igazi Petőfi sehol egy szóval sem emlékezik meg erről az elődéről, nem tudom másnak tulajdonítani, mint annak, hogy nem is tudott róla. Ki vehetné tőle rossz néven, hogy egy 26 éves élet alatt nem bírt mindent megtanulni?
    Már Bacsányi előtt 7-8 évvel Ányos Pál, a szerzetes költő is írt egy dühtől tajtékzó verset az uralkodó ellen, azonban ez nem forradalmi munka, nem a jövőt akarja siettetni, hanem a múltat szeretné visszahozni. II. József, a kalapos király ellen részben azért dühöng, hogy nem koronáztatta meg magát, még inkább azonban a protestánsoknak adott vallásszabadságért. Ez nem a francia forradalom, hanem inkább a spanyol inquisitio szelleme.
    A királyokhoz szülő okát megmondottuk. Egyik alapgondolatát refrainje fejezi ki:

Bármit mond a szemtelen hizelgés,
Nincsen többé s z e r e t e t t  király.

Másik az, hogy nem is kell már többé a királyok ellen lázítani, úgy is lehull az érett gyümölcs magától. Sokkal szelídebb hangú, mint A királyok ellen, kétség kívül azért, mert kinyomtatásra szánta. Amarról is azt mondtuk ugyan, hogy 1848-ban kinyomtatta, de ez október végén történt, most pedig még csak márciusban vagyunk. És ez a szelídebb költemény mégis végzetesebb lett költőjére, részben azért is, mert ellene fordult a véletlen. Éppen a költemény születése és megjelenése közt eltelt egy pár nap alatt nagy fordulatot hozott a politikában egy királyi rendelet. A költő népszerűségét teljesen elvesztette e vers miatt, a követválasztáson is főképpé ezzel izgattak ellene. Verses polémiát is vont maga után öt ismeretlen ember részéről, kik közül kettő a költő mellé állt. Az öt közül egyről alább szólunk.
Prózában is akadt Petőfinek védője. Nagy József egy Debrecenből írt levélben azt mondja többi közt Mező Dánielről, az első vers szerzőjéről: Ezen úri ember elfeledve, mit Jean Paul mond: a stylus az ember maga (ezt voltaképp Buffon mondja), a szenny és piszok egész tárát kimerítette a derék nép költő irányában. És így végzi: Kár volt tehát csapszéki poézissel Sándort befeketíteni akarni (Jelenkor 1848. május 4.) Ugyancsak e levélíró néhány nappal később visszatér e tárgyra, írva egyebek közt: átkozott mohón kapták itt némely urak azt a Sándor gyalázó ocsmány verset. Saját költségükön utánnyomatták több ezer példányban azon galád verset magában foglaló lapszámot, s osztogatták boldognak, boldogtalannak. (Jelenkor, május 16.)
Ma tudjuk, amit költőnk nem tudott, hogy A királyokhoz miatt majdnem a bíróság kezébe került olyan sajtópörben, amelyben ellenfele V. Ferdinánd. Ez ugyanis rendeletet intézett a Nádorhoz, hogy indítson eljárást az új magyar sajtótörvény értelmében (1848. május 5.). István nádor áttette az ügyet, vagy inkább csak akarta áttenni Deák Ferenc igazságügyi miniszterhez, az erre vonatkozó hivatalos irat megvan, csakhogy Levéltárba jelzéssel a nádori hivatalban maradt. Valószínűleg Deák nem is tudott róla. (Lampérth Géza: Petőfi sajtópöre. Vasárnapi Ujság 1899. 554.)
Hogy magát Petőfit sem hagyta hidegen az ellene fordult közvélemény, mutatja többi közt: Miért zárjátok el az utamat? amelynek már a címe is eléggé jelzi tartalmát. Nem indulat, hanem tenni vágyás szülte.
Amint A királyokhoz, úgy ellenkezett a közvéleménnyel a Készülj hazám is, Petőfi költői erejének egyik legfényesebb bizonyítéka. az a csodálatos irónia, amellyel tárgyalja az uralkodó család viszonyát Magyarországhoz, csak őtőle telhetett ki. Ha a bécsi németek elkergetik jó császárjukat, az ide jön családostul és mi letérdelünk előttük. Vitam et sanquinem hangzik újra és ha valakinek eszébe jutna, hogy mit tett velünk 300 év óta a Habsburg-család, azt nyársra húzzuk.

Ti elcsapott királyok
Itt Európában valamennyien,
Jertek mi hozzánk,
A jó magyar nép szivesen lát,
Dicsőségének tartja, ha
Hizlalhat bennetek.

A Király és a hóhér tárgya: az ingadozó trónust mindenki elhagyja, csak a hóhér marad a király mellett, nem szeretetből, hanem mert egymás nélkül nem élhetnek. Van ebben a költeményben valami zordon nagyság.

Mint a folyóviz a gátat,
Eltépte a nép a lánczot,
S békójának töredéke
Fegyver mostan a kezébe.

„Azért, hogy én itt maradok,
Hived király én sem vagoyk.”
Szólt a hóhér előlépve,
„Királyoknak nincsen hive”,

A legerősebb meggyőződés költői intencióval párosulva szüli azt az epigramm-szerű hatásos befejezést.
    Bánk bán a királyellenes versek közt egy új típust nyit meg, a költő egy új módját találta ki a lázításnak. Kiválasztja azon történeti személyeket és eseményeket, amelyekkel legjobban lehet a királyság ellen izgatni és előadja kellő magyarázattal. Így keletkezik 6 történeti balladája, amelyeket műfaj szerint az elbeszélő költészetben kellene tárgyalni, csakhogy azokkal semmi tartalmi rokonságuk nincs, holott a politikai költészettel a legszorosabban összefüggnek, részét képezik.
    Bánk bán esetét egészben véve úgy beszéli el, mint Katona József, bizonyára az ő nyomán is, de kiszínezi a királyné és udvara gonoszságát, az ízlés sérelmével is. No meg felhasználja az alkalmat, hogy nagy szeretetét a németek iránt kimutassa. Katonánál az idegenek merániak, nála németek, ami egyébiránt lényegben egyet jelent. Nem árt megjegyezni, hogy jó ízlés tekintetében a forradalom lázában kevésbé voltak kényesek. Ugyanazon névvel tiszteli meg Petőfi Gertrud királynét (Bánk bán), Arany Zsigmond király feleségét, Vas Gereben pedig a bécsi udvari dámákat. Mindez egy helyen. (Nép Barátja 1848.)
    Itt királynét ölnek meg, a következőben a király öleti meg Hunyadi Lászlót, tehát a költőnek kell igazságot szolgáltatni (A király esküje). Képzelhetjük, hogy nem marad vele adós. Hunyadi László szavaiban esküszegőnek hirdeti a királyt, holott a középkori lovagtól mi sem állott távolabb az ilyen nyilatkozatnál; befejezésül pedig „veszett fájdalma” ömlik ki a gyáva bámulók és a gaz király ellen. Ez az igazságszolgáltatás a tartalma annak a négy versszaknak, amelyet iskolában kihagynak.
    Dobzse László nem gyűlölettel, hanem szánakozó lenézéssel van írva, a többieket gyűlöletessé, ezt nevetségessé teszi. A befejezés már nem egy királynak szól, hanem általában: még szegényebb királyok is lesznek, mint ő.
    Vérmező Martinovics és társai tragédiáját írja meg, a király és a németek elleni gyűlölettel (Megjelent április 28-án). De nem tisztán gyűlölet inspirálja, a befejezésben visszatér a márciusi napok bizakodó megnyugvása, hogy nem kell már hallgatni, áldozhatunk könnyel a kiontott vérért. Valóban áldoztak mások is, például Jókai prózában írt e vártanúkról (április 2.).
    Kont és társai nem olyan szónokias, mint Garay legismertebb verse, de annál izzóbb gyűlölettel írva. A költő maga is beleszól a történetbe. Már külsőleg is feltüntetni a hős felsőbbségét zsarnoka felett:

Összegörnyed Zsigmond király,
Az elitélt egyenest áll

és megtoldja egy Victor Hugo-i rémesen fenséges képpel:

Iszonyu csend. – Kont lehajlott,
A kiomlott vérbe markolt.
s a piros vért odavágja
Zsigmond fejér orczájára.

A befejezésben pedig a legszilajabb dühvel fordul már nemcsak a gaz Zsigmond, hanem a többi gaz királyok ellen is.
    Az eddig tárgyalt öt ballada megfelel a költő lázító céljának, de már abban, amelyet utolsónak hagytam, rossz tárgyat választott. Kun Lászlóról nem tud afféle gonoszságot, mint Hunyadi, Kont vagy Martinovicsék megöletése, nem is gyűlöli, részben talán azért is, mert magyar ember, Árpád véréből, holott a többi megverselt királyok mind idegenek: Gertrud, V. László, Dobzse László, Zsigmond, I. Ferenc, Ferenc József. És mert nem gyűlöli, nem gonosznak, hanem csak könnyelmű víg fickónak rajzolja, akiben a jó sem  hiányzik. Többszörösen diadalmas hadvezér, békében pedig a papoknak kellemetlenkedik:

Melege lett pap uraiméknak,
Kegyetlenül szorult a kapczájuk.

Mindez költőnk szemében nem gyűlöletes. De nemcsak a tendencia szempontjából van elhibázva, hanem általában, mint költemény is. Míg A király esküjében, vagy Kont és társaiban egyetlen eseményre korlátozva magát, biztosítja a cselekvény egységét, itt nemcsak a király jelleme változik folyton, hanem a cselekvény egysége is elvesz a sok részletben. Csak egy gyönge verses krónika áll előttünk, címének megfelelően: Kun László krónikája. Leginkább harcok elbeszélése szokott ilyen hibás kompozíciót szülni (pl. Czuczor Szondi-ja).
    A történelmi balladákkal nincsenek befejezve a királyellenes versek. Ausztria megint a Habsburg család ellen van intézve, de míg a Készülj hazám iróniával, tehát némi derűvel, ez a legféktelenebb gyűlölet ódai hangján. Ausztria el fog pusztulni és császárai földönfutók lesznek. Nincs számukra kegyelem.

Birodalmatok
A szabadság kálváriája,
uralkodás volt minden vágyatok,
Ezért emeltetek Munkácsokat,
Hogy a szellem világát, melegét,
A rabbilincsek e fölolvasztóját
Elrejtsétek mélységes föld alá!

A lopott vagyont el nem vihetitek magatokkal, koldulni fogtok, de hiába, éhen kell vesznetek.

Dög testetekre hollók szállanak,
Mert nem lesz és ne légyen ember az
utálat miatt, a ki eltemessen.
A hollók gyomra lesz majd sirotok
És szemfedőtök a népeknek átka.

Ami harag, gyűlölet három század szenvedései alatt magyar szívekben felgyülemlett, azon hatalom ellen, amely – Márki Sándor szavai szerint- Magyarországot rendesen bitófával, pallossal és golyóval békéltette; ami Bocskay, Bethlen, Thököly, Rákóczi kezébe adta a fegyvert; amit a kuruc népköltészet a Ne higyj magyar a németnek néhány sorába foglalt össze, annak itt részletezőbb, felülmúlhatatlan kifejezését adja egy nagy költő. A rebellis magyarság lelke ebben szólal meg igazán, nem a Szózat és Hymnus-ban. E tekintetben ez a legmagyarabb költemény egész irodalmunkba. 1848 júniusban készült, de csak novemberben jelent meg. Közben a költő prózában is összeállította a dinasztia bűnei lajstromát, megbízásból fegyverre szólítva fel a nemzetet. (Az Egyenlőségi Társulat proklamációja, szept. 20.)
    Alighanem az Ausztria hatása, hogy ennek befejező gondolata Czuczor Riadó-jában is megvan:

Elé, elé, jertek haramia hadak,
Kiket nemzet-bakók reánk uszitanak.
Temetkezéstekül, ti bősz szelindekek
Helyet dögész vadak gyomrában leljetek.

    Ugyanolyan határtalan gyűlölet szülötte az Akasszátok fel a királyokat, egyszersmind azonban a hazafi vészkiáltása is. 1848 december közepe táján keletkezett, tehát V. Ferdinánd lemondása után, már Ferenc József uralkodása alatt, amikor sorsunk a harctéren olyan végzetesre fordult, amidőn

Ezer felé bus harczmező a hon,
Arat rajt a halál irtóztatón,
Itt egy falu, amott egy város ég,
Százezerek jajától zug a lég,
S halál, rablás mind a király miatt
Akasszátok fel a királyokat.

Ellenben Itt a nyilam, mibe lőjjem szelídebb hangon élteti a köztársaságot. Ferenczi Zoltán azt állítja, hogy e költeményen felismerhető Béranger hatása és ehhez én is hozzájárulok. Mes jours gras de 1829 címmel, tehát a farsang végére írt egy verset, mégpedig börtönben, ahová éppen versei juttatták. Ennek utolsó versszaka egy csekély rövidítéssel így hangzik magyarul: Tegzemben, amelyet megcsorbítottak az Ön átkozott bíráinak ütései, maradt még egy nyíl. Rá írom X. Károly, a nyíl repül és Ön megfizet nekem jó királyom. Azt hiszem, Petőfi innen vette a kiinduló pontot, amint az a vers címében és első soraiban kifejeződik: Itt a nyilam, mibe lőjjem?

Királyi szék áll előttem,
Bele lövöm bársonyába,
Hogy csak ugy porzik kinjába.

A tárgyalt fogalmi kör utolsó darabja, Föl a szent háborura, egyébként is egyik utolsó verse költőnknek, már az orosz betörésre íratott. A királyt, Ferenc Józsefet elátkozza ugyan, de főképp harcra buzdít. Ezzel végződik a királyellenes versek sora, amely évekkel előbb kezdődött, de a forradalom volt igazi melegágya.
    Mindezen költeményekben megvan a siker egyik feltétele, az, amit így szoktak kifejezni: szeretni kell a tárgyat. Mindezek a költő legmélyebb meggyőződéséből fakadtak. Ez persze nyilatkozott prózai munkáiban és még másképp is. Így 1848-ban írókból gyűjtött a királyok ellen szóló mondásokat, Sallustius-ból például ezt: Impune quaelibet dacere, id est regem sse. (Büntetlenül bármit tenni, azaz király lenni.)

5. Rövid boldogság

    Mondottuk, hogy most tárgyalt versei közül az elsők teljesen elnyelték költőnk népszerűségét, legalább egy időre. Egyik legszebb költeményében felelt azoknak, akik máris remegnek lantja egy erősebb hangjától, pedig még csak ezután jön a vész, amikor vérbe mártott lantját véres kezekkel pengeti. (A gyáva faj, a törpe lelkek.)
    A vész pedig erősen közeledett, a magyar ég mindinkább elborult és a márciusi napok örvendő, megelégedett hangulata csak ritkán tért már vissza költőnkhöz. az erdélyi unió volt egyik esemény, ami boldogsággal töltötte el. A költemény, amellyel üdvözli, nem méltatlan az Erdélyben költőjéhez (Két ország ölelkezése). Ismét magyar lett a magyar Havas vélekedése szerint 1848 július 11-ike hatása alatt keletkezett. E naphoz fűződik a híres országgyűlési jelenet, amikor Kossuth beszédére egy szívvel-lélekkel megajánlották a kívánt haderőt, ezenkívül erre a napra esett verseczi győzelmünk a szerbeken. Ha ez így van, pedig elég valószínű, a Petőfi lelkesedése Kossuthnak is szól, akinek a neve egyszer sem fordul elő költeményeiben, itt se.
    Pedig ez a költő Lenkei kapitányt is tudta ünnepelni (Lenkei százada); az igaz, hogy lelkesedése csak egy verses krónikáig futotta, Múzsája egyik mostoha gyermekéig. (Marjampol, Dnieszter, magyar versben, ez utóbbi háromszor is; Kapitány úr egy rövid versszakban szintén háromszor stb.). Pedig ez eseményt a nemzet lelkesedéssel fogadta, mint első olyan esetet, hogy magyar katonák külföldről hazaszöktek, hazájuk védelmére. Hajlandó vagyok azt hinni, hogy Petőfire nem annyira ez hatott, mint inkább a hadügyminiszter álláspontja, aki ezt büntetendő fegyelemsértésnek nyilvánította. Emellett szól az is, hogy bár a hazaszökés májusban történt, Petőfi költeményét csak augusztusban írta azután, hogy Mészáros Lázár rosszalló nyilatkozata megjelent. A költemény szülő motívumát tehát utolsó soraiban kell keresni:

Üdvözlünk titeket,
Vitéz jó testvérek,
Üdvözlünk ezerszer…
Beszéljen akármit
A hadügy-miniszter.

Embéter le gouvernement – mondják a franciák (bosszantani a kormányt).
    Itt szólhatunk egy olyan költeményről is, amely ugyan a jövőt ünnepli, nem a jelent, de a költőt boldoggá teszi a biztos győzelem reménye (Respublica). Ennek felel meg a komoly ünnepies hang, amelyen erős meggyőződéssel hirdeti köztársasági érzelmét és csakis azt, a királyokról egy szót se szólva.
    Végre a boldog megelégedés szülötte 1848 (te csillag). Petőfinél ritka az olyan költemény, mely nem világos, könnyen érthető. Ezt közéjük számítom, vagy legalább is a harmadik versszakát:

Áll a tenger nagy elbámultában,
Áll a tenger és a föld mozog,
Emelkednek a száraz hullámok,
Emelkednek rémes torlaszok.
Reng a gálya…
Vitorlája
Iszaposan összetépve
A kormányos szíve képe,
A ki eszét vesztve áll magában,
Beburkolva rongyos biborában.

    Azt hiszem, az egész költemény értelmét így lehet megmagyarázni: A nemzetek fölébredtek, szégyenlik szolgaságukat, a föld meginog, torlaszok emelkednek rajta, a zsarnokság gályája reng, összetépett vitorlája a kormányos szívét jelképezi. Eltépett lánc és széttört korona hever a földön. Beteljesült az írás: egy nyáj, egy akol, egy vallás van a földön: a szabadság. Régi szentek mind elestek.
    Milyen hatás alatt írta Petőfi ezt a verset 1848 október végén? E hónapban Jellasics Pest helyett Bécsbe vezetvén seregét, a Dunántúl és fele a főváros megszabadult a veszedelemtől, sőt seregünk visszafoglalta a Muraközt. A nemzetet öröm és bizalom kezdte eltölteni. Ennél azonban fontosabb az, ami Bécsben történt.
    Október 5-én több ezred megtagadta, hogy Magyarország ellen harcoljon, Jellasics alatt. A nép az utcákon torlaszokat emelt, a katonaságot kikergette a városból, Latour hadügyminisztert meggyilkolta és testvériséget esküdött a szabadságért küzdő magyaroknak. Hoch Ungarn! a jelszó. Ungarns Freiheit ist aller Freiheit olvasható több barricade-on. A császár az udvarral együtt október 6-án elmenekül Olmützbe, két nap múlva pedig a bécsi parlamentben a Habsburgok száműzetését indítványozzák.
    Tudva, hogy költőnk mennyire rajongott a dinasztiáért, megértjük költeménye ujjongó hangját. Az a kormányos, aki eszét vesztve áll rongyos bíborában, nem más, mint V. Ferdinánd király.
    Így magyarázom én ezt a költeményt, amelynek magyarázatát eddig még nem olvastam. A boldog megelégedés hangja még egyszer megjelenik költőnk azon korszakában, amelyet Bem közelében élt át, most azonban vissza kell térnünk eddig elmellőzött költeményeire.

6. A politika

    Természetesnek találjuk, hogy az első népparlament is érdekelte költőnket, ki a megnyitást bizalommal üdvözölte (A nemzetgyűléshez). 1848 augusztusában sokat foglalkoztatta a törvényhozást és közvéleményt a hadsereg törvénye. A kormány javaslatát leginkább azért támadták meg, hogy nem akar egyszerre teljesen magyar hadsereget szervezni, kénytelen is volt némi engedményt tenni. Petőfit ez nem elégítette ki, három költeményben adott kifejezést haragjának: Vörösmartyhoz, Forradalom, Hány hét a világ? Elég, ha az elsőt tárgyaljuk.
    Teljes címe: Vörösmartyhoz. (Midőn a nemzetgyűlésben augusztus 21-én ő a hadügyben a többséggel szavazott.) Vörösmarty a költészet egéből leszállva besározta magát, a Szózatot már most széttépheti, mert senki többé meg nem érti. Fényes neve csak rövid életű futó csillag volt hazánk egén.

Nem én tépem le homlokodról,
Magad tépted le a babért

mondja a vers refrainje. Álmélkodva kérdezzük, mit követett el Vörösmarty, amivel ezt a kegyetlen ítéletet magára vonta? Azt követte el, amit maga Petőfi mond: a hadügyben a többséggel szavazott, mint gróf Batthyány Lajos, Szemere Bertalan, Deák, Széchenyi, Eötvös stb. Ilyen végletes túlzást többet is látunk Petőfinél, itt csak az a nagyon sajnálatos dolog, hogy jótevőjét bántotta meg, akinek oly nagy hálával tartozott. De hát annyira az erős meggyőződés embere volt, hogy azt még elhallgatni is bűnnek, gyávaságnak tartotta volna, mint Shakespeare Coriolanusa, akinek tragédiáját nemrégiben fordította le. Vörösmarty ez esetben is nemesen viselte magát Petőfivel szemben. Válaszában még az ellene írt vers szépségét is elismerte, csak egy pontban ragadta el őt is az indulat. Azt állította, hogy Petőfi róla eddig egy jó szót se szólt, ellenben mohón ragadta meg az alkalmat kárhoztatását kimondani. Erre jogosan felelte Petőfi, hogy ő Vörösmartyról többször mondott már jót (Utijegyzetek, Utilevelek), azonkívül neki ajánlotta költeményeit, tisztelet és szeretet jeléül, amit senkivel se tett meg.
    Bármennyire hibáztassuk is Petőfit, azt el kell ismerni, hogy hibája voltaképp az erény, az igazmondás túlzása. Elhihetjük neki, hogy áldozatába került Vörösmartyt megtámadni. Egyébiránt költeményét később visszavonta, Vörösmartyval pedig kibékült, helyreállt köztük a régi jó viszony. Két igaz ember pillanatnyi félreértés után újra megértette egymást. Én azonban nem bánnám, ha Petőfi valamivel kevesebbet politizált volna, szívesebben tárgyalnám azt a szerelmi vagy leíró költeményt, amelyet a most tárgyalt, egyébként szép költemény helyett írt volna. nem is tudom, hogy a szabadszállási választás, amely gyalázatos erőszakkal másnak juttatta a képviselői mandátumot, végeredmény nem nem vált-e költőnknek hasznára? Mi lett volna, ha már állásánál fogva is politizálnia kell?

7. Riadó

    Attól kezdve, hogy a márciusi napok rövid mámora szétoszlott és költőnk újra az ellenzékhez tartozott, hosszú hónapokon keresztül (1848. április-1849. január) olyan verset írt legtöbbet, amelyben harcra, háborúra buzdít. Az ország helyzete gondoskodott róla, hogy tárgyban, alkalomban ne legyen hiány. Egyik arról szól, hogy a svábság velünk akarja kifizettetni az adósságát és lenéző hetykeséggel, népies hangon csúfolja ki a németeket, akiket egyszerűen kibotozunk. (Mit nem beszél az a német) A többi komolyabb, így a Fekete-piros dalban új Mohácstól fél, ahol megint 20.000 magyar vész el. Több költeménye belső ellenségeink, a fellázadt nemzetiségek és az árulók ellen hirdet harcot: Már mi nékünk ellenségünk, Föl, A magyar nép. Mindezek jellemzők a korra, de még inkább az A nemzethez.

A halálos ítéletet rájok!
Százezerszer sujtson bár a hóhér,
Bár a házak ablakán foly is be
Az utczáról a kiáradó vér.

Ez az árulóknak szól. Vajon ha módja lett volna a költőnek ezt évek múlva nyugodt korszakban olvasni, akkor is magáénak vallotta volna? Mellőzve A székelyekhez írt szelídebb hangú költeményét, ennek a sorozatnak legkiválóbb darabja Élet vagy Halál. Egy szörnyű vészkiáltás ez, mely néhány vonással gyönyörű személtető képbe foglalja a magára hagyott magyar véres küzdelmét, befejezésül pedig a dicső múlttal buzdít, Attilától egész Rákócziig.
    Van, ahol nagy átkot mond őseinkre, amiért fiaikra szolgaságot hagytak örökségül (Jőj el végre valahára, 1858 szeptember), van, ahol szinte kétségbeesik, hogy talán megint hiába próbáljuk lerázni magunkról a szolgaságot, mint három század óta annyiszor. (Vesztett csaták, csufos futások, 1848 szeptember). Erre rémes átok következik: ne bízzuk az ítéletet az Istenre, aki könyörületes, hanem tartsunk magunk oly ítéletet, hogy elborzadjon a világ, csak egy maradjon meg hírmondónak az ellenségből. Nekünk most az Isten kevés, a pokol öntse szívünkbe minden dühét. (Ujév napján 1849) Ennek az átoknak megfelel az a kétségbeesett irónia, amellyel megtámadja nemzetét néhány nappal később: térdepelj le urad előtt, csókold meg kezében a korbácsot és várd meg békém, míg kirúg a nemzetek sorából. Nem riadsz-e fel ez iszonyú gondolatra? Szálljunk hát szembe a haramiákkal, új erővel a diadalra (Buda várán ujra német zászló). E költemény nem keletkezhetett 1849. január 5-ike előtt, mert akkor vonult be Windischgrätz a fővárosba és íme, alig néhány hét telik csak el, költőnk Bem táborában ismét megtalálja, életében utoljára a boldog megelégedés hangját. Talán már ennek a hatása az is, hogy legközelebbi költeménye vad gyűlölet és kétségbeesés nélkül magasztalja nemzetét, mint utolsó hívét a szabadságnak, akit mindenki magára hagyott. (Európa csendes, ujra csendes)

8. Bem. Utolsó költemények

    Következik aztán néhány költemény, amelyet Bem ciklusának lehetne nevezni: Négy nap dörgött az ágyu, Csatában, Az erdélyi hadsereg, Vajda-Hunyadon, A székelyek. Közülük három név szerint is megnevezi a vezért. Az első versben, mely a vízaknai ütközetről szól, olvasható:

Nincsen szóm elbeszélni
Nagy hősiségedet,
Csak néma áhítattal
Szemléllek tégedet.

S ha volna ember, kit mint
Istent imádanék,
meghajlanék előtted
Térdem, meghajlanék.
A csatában maga a költő is részt vett:
Te melletted lovaglék
A harcz veszélyiben,
Ahol az élet pusztul
És a halál terem.

Mind az öt igazi Petőfi-alkotás, de különösen egy (Vajda-Hunyadon) mutatja páratlan költő invencióját. A vezér megérkezik Vajda-Hunyadra, s a vár üdvözli: tudtam, hogy vissza fogsz jönni Hunyadi, 400 évig vártalak. – 

Én nem Hunyadi vagyok, hanem Bem.
Szólt vissza a vár: Én azzal törődjem
Mi volt akkor s mi mostan a neved?
A név mulandó, változékony, a mi
Örök, azt nézem én, a szellemet.

Nem a nevedről, hanem szellemedről,
S annak művéről ismerek reád,
Az vagy, ki voltál, négyszáz év előtt s most
Te mentetted meg a magyar hazát.

Van közben két költeménye, amelyre Bem hatása nem olyan kézzelfogható. Bizony mondom, hogy győz most a magyar, teljes bizalommal van a jövő iránt, nemcsak a nemzet lesz boldog és szabad, de őneki se árt a csaták tüze, mert neki élni kell, hogy megénekelje a diadalt. Íme, most ez a költő kívánsága és nem telt bele félév sem, hogy az a másik teljesedett:

Ott essem el én,
A harcz mezején
(Egy gondolat bánt engemet)

A honvéd is ilyen hangon van írva és éppen ez a bizalom lehet a Bem hatása ebben is, az előbbiben is. Lírai költeményei közt ez a terjedelmesebbek közé tartozik. Két motívumból alakult: a honvéd dicsérete és az ellenség gyűlölete, úgy, hogy szinte királyellenes versei közé lehetne sorozni. Történetét Havas részletesen kifejti, itt csak annyit közlök belőle, hogy a költő maga adta ki brochure alakban és aztán felajánlotta a kormánynak elterjesztésre. Szemere miniszterelnök meg is vett belőle 25.000 példányt a hadsereg számára.
    Petőfi már előbb felajánlotta a Csatadal-t megvételre az országgyűlésnek, amelynek tetszett is az eszme és a költemény, amelyet az 1848. december 14-iki ülésen az elnök felolvasott, de úgy látszik azáltal, hogy bizottsághoz utasították, el is intézték az ügyet. Dérouléde francia költő En avant c. költeményét így kezdi:

Le tambour bat, le clairon sonne,
Qui reste en arriére? Personne!
C’est un peuple qui se défend,
En avant!
És így végzi:
En avant! Tant pis pour qui tombe,
La mort n’est rien, vive la tombe,
Quand le pays en sort vivant,
En avant!

(Szó szerinti fordításban: A dob pereg, a trombita harsog, ki marad hátra? Senki. Egy nép védi itt magát. Előre! – Előre! Aki elesik, az az ő baja, a halál semmi, éljen a sír, ha a haza élve kerül ki belőle, Előre!) Petőfi első és utolsó verssorai Trombita harsog, dob pereg, Kész a csatára a sereg, Előre! Hogyha el kell veszni, nosza mi vesszünk el, ne a haza, Előre! Ez idézett sorok tartalmilag részben azonosak, részben rokonok, a többiek nem. A refrain és versforma ugyanaz. Tudva, hogy a Csatadal-nak ekkor már több francia fordítása volt, köztük verses is (Richard), és hogy Petőfit már bizonyos népszerűség övezte Franciaországban, nem túlságos merészség az ő hatását látni a megegyezésben.
    Már csak két költemény van hátra. Jött a halál ujjongva üdvözli a nemzetet, ki él annyi vész ellenére, él és harcol, méltó a legdrágább koszorúra:
Te vagy hazám most a világ vezére.
    Az igaz lelkesedés Petőfi jelesebb alkotásai közé sorozza ezt a verset, melynek tárgya némileg megegyezik egy előbbivel (Európa csendes). Utolsó költeménye ez a költőnek, amely még életében megjelent. Egészen utolsó, hattyúdala pedig a Szörnyű idő. És a véletlen úgy akarta, hogy valóban befejező accord gyanánt hat: talán egy szálig elveszünk, vagy ha megmarad valaki, aki ezt elbeszélje, nem fogják-e a most történő dolgokat egy őrült ész meséjének gondolni? Mintha csak ez utolsó vészkiáltással önként rohant volna a sírjába.

9. Hazafiság más tárgyú költeményekben

    Tárgyalásunk nem volna teljes, ha meg nem emlékeznénk azon versekről is, amelyekben a hazafiság másféle érzelemmel vegyül, pl. ilyen módon: Miért kísérsz folyton te hazaszeretet! El akarom felejteni, hogy polgár vagyok, hogy ifjúság, tavasz, szerelem és költészet boldogítson (Miért kisérsz!). Vagy egy leíró költeményben kéri a tavasz, hogy hintse be virággal a szabadságért elesettek sírját (A tavaszhoz). Ismét másutt gyönyörű ellentétbe állítja, hogy a forradalmak történetét olvasva lelkében a legszörnyűbb vihar dúl, felesége ellenben fejét kebelére hajtva, alszik csendesen (Beszél a fákkal a bus őszi szél). Költőnkre az évforduló erősebb hatást gyakorolt, mint másokra, lévén az az ő születésnapja is. Három költeménye van, mely az óesztendő elbúcsúztatja (1844, 1847, 1848) és mind a három erősen érezteti a kor hatását. Az utolsóban (Az év végén) a költő mintegy elbúcsúzik a költészettől, mert a hadistenhez szegődik, lantja talán elnémul, zengjen tehát utoljára erővel, hogy

Hirtelen ne haljon ő meg!
Zengjék vissza az időnek
Bérczei a századok.

E gyönyörű eredeti képpel végződik a költemény, mely legalábbis azok közt, amelyekkel születése napját üdvözölte, csakugyan utolsó lett.

10. Összefoglalás számokban

    A részletes tárgyalás után következik e két fejezet összefoglalása, amelyben Petőfi hazafias költészetét tárgyaltuk. A két első év termése kinyomtatott versekben még igen szegény, hazafias költeményt pedig csak 1844-ben találunk először. Nem sokat, de a következő évben még annyit se, lévén ez a szerelem éve, két kötet szerelmes vers szülője: Czipruslombok Etelke sirjáról és Szerelem gyöngyei. 1846 egy részén a világfájdalom uralkodik (Felhők stb.), más részén pedig már Szendrey Júlia, akinek uralma a következő évben még erősebb, a hozzá írt versek száma bőven megkétszereződik. Mindamellett 1847 már elég termékeny a mi tárgyunk szempontjából is, még inkább azonban 1848 és 49, amint ezt néhány adat bizonyítja. A forradalom korszaka költőnknél 1848. március 15. – 1849. július 31. Ez idő alatt írt 98-100 kisebb költeményt és fordított kettőt. Amazokból vagy 70 tartozik ide, emezekből az egyik. De van a korszaknak olyan része is, amelyben a politikai költészet aránya még túlnyomóbb. Március 15-től június 3-ig, ami alatt nem mozdult ki Pestről, 28 kisebb költemény között csak egyetlenegy nem politikai verset írt. Később, amikor a Hadistenhez szegődött, politikai költeményei számát csökkentik harci dalai, viszont azonban vannak még politikai munkái, amelyekről ezután szólunk: Az apostol, Lehel vezér és egy dráma töredéke, hírlapi cikkek stb. Ennyire foglalkoztatta költőnket az ország dolga.

11. Hiányok

    Említettük már, hogy politikai költeményeit a közélet, vagy magánélete eseményei hozták létre, tegyük hozzá, hogy nem minden esemény fontossága szerint hatott rá. Annyira nem, hogy igen nagy meglepetésekben van részünk. Arról van verse, hogy az apja beállt zászlótartónak, de nincs az 1849-iki diadalmas tavaszi hadjáratról, amelyet erős hitével megjósolt. „Csak a tavaszig ne hagyjuk magunkat, akkor segítségünkre lesz Európa, ámbár én jobb szeretném, ha nem lenne, hogy azt mondhassuk: a magunk emberségéből vívtuk ki a szabadságot.” Ezt írta 1849. január 9-én. És mikor itt volt Hatvan, Szolnok, Bicske, Isaszeg, Vác, Nagy-Sarló, Komárom, Szent Tamás, annyi dicsősége a magyar honvédeknek, mikor legalább egy ideig azt lehetett hinni, hogy itt van a szabadság, mégpedig a magunk emberségéből, - akkor hallgatott. És egy szó sincs a függetlenségi nyilatkozatról se, amely a dinasztiát detronizálja. Nem az volna-e természetes, hogy kitörő ujjongással fogadja, mint egy régi álma teljesedését? És nem ez történt, hanem az a furcsaság, hogy ő hallgatott, ellenben ujjongva ünnepelte Arany, a higgadt, nála idősebb és nem forradalmi Arany (Április 14-én). Az se nekem tűnik fel először, hogy Kossuth neve egyetlen versében se fordul elő, prózában is lelkesedés nélkül szól róla, holott megint csak Arany egyik költeményét azzal végzi, hogy a császár szökött katonájából Kossuth katonája lesz. (Rásüt az esthajnal).
    Mi ezeknek a magyarázata? A két elsőre nem tudok felelni, a harmadikra igen. Petőfi haragudott Kossuthra, mert pályája kezdetén (1844) lenézőleg nyilatkozott róla és mert a márciusi ifjúság mozgalmát elítélte, fenyegetéssel is megtoldva ítéletét. Volt még egy harmadik oka is, de ez már Petőfi utolsó napjaiban, hatását tehát alig éreztethette, ha mégis előadom, más okból teszem. Kossuth 1849. jún. 30-ára többeket (Petőfi, Arany, Vas Gereben, Egressy Gábor, stb.) magához hívott és felkért, hogy gyűléseken fanatizálják a népet keresztes háborúra, de aztán mindjárt másképp határozott. Petőfi persze megharagudott érte, ez eset azonban mutatja, hogy Kossuth Petőfire nem nézett többé kicsinyléssel. Ezt mutatja különben az is, hogy egy alkalommal az apját bőkezűen megajándékozta, mikor megtudta, hogy a Petőfi apja.
    Viszont arra is van egy bizonyítékunk, hogy a kor nagyjai közül mégiscsak Kossuth állt Petőfihez legközelebb, természetesen Bem kivételével. Fölkeltünk mi is, magyarok, fölemeltük a szabadság eltiport zászlaját, Pozsonyban Kossuth, Pesten az ifjúság – olvassuk költőnk egy prózai munkájában. (Az Egyenlőségi Társulat proklamációja 1848. szeptember 20.)
    Itt tehát elismerte, hogy a márciusi napokban Kossuth és az ifjúság, amelynek Petőfi volt egyik vezére, egy célért küzdöttek.
    Mindezekből az következik, hogy politikában képzelhetjük egymáshoz elég közel a forradalom két nagy alakját, e világhírre jutott két magyar embert, de személyes vonzalom, vagy éppen barátság, ami megvolt Vörösmarty és Deák közt, ő köztük nem volt, ez utóbbit különben a nagy korkülönbség is megnehezítette.
    Ha még Kossuthról is hallgatott, hogyne hallgatott volna a kor többi nagyjairól. Nagyurakat messziről magasztalni, amit Kazinczy, Csokonai, Baróti Szabó, Virág Benedek, némileg Berzsenyi és mások a költő feladatának tartottak, senkitől sem állt távolabb, mint ő tőle, mert senki sem gyűlölte jobban a hízelgést, senki se volt önérzetesebb. Ez tartotta távol báró Eötvös Józseftől, a mágnástól, később minisztertől, ez erősebbnek bizonyult annál, ami őket összekötötte volna: Eötvös demokrata szelleme és bírálata, melyben oly melegen méltatta Petőfi költészetét. Ezért bizonyosan hálát érzett iránta, de elvi dolgokban nem alkudott, amint ezt gróf Teleki Sándor is tapasztalta.

12. Forradalmi szellem másoknál

    Forradalmunk költészetét tárgyalni nem az én feladatom, mindössze csak néhány példával akarom jellemezni a következőkben.
    Sárossy Gyula (1816-1861) a forradalom verses krónikáját kezdte megírni Arany Trombita címmel, szabad folyást engedve benne a dinasztia iránti gyűlöletének, egész addig, hogy a női becsületet sem kímélte. Zsófiát, a Ferenc József anyját mint szerelmes vénasszonyt, a Jellasics szeretőjét is kicsúfolta. Ezt különben mások is megtették, pl. Jókai ekkor írt szatirikus eposzában: Pan Jellasics (Életképek 1848. II.). Sőt, a Nemzetgyűlésben is szóba került (1848. okt. 3.), hogy az elfogott levelek közt van állítólag Jellasics egy szerelmes levele Zsófiához. Íme néhány sor az Arany Trombitából:

Ez a köztársaság oly becses portéka,
Melynél nincs Istennek dicsőbb ajándéka.
De ezt az egek csak oly népnek adhatják,
Hol előbb a királyt végkép megugratják.
Ez a Habsburgoknak szól:
Ti tőletek pedig véreim azt kérdem:
Van-e koronánkra ily gazoknál érdem?
S magatokra bízom, hogy megitéljétek:
E familiából kell-e király néktek?

    Erdélyi János (1814-1868), kinek demokrata szelleme már Petőfi előtt is megnyilatkozott, 1849-ben Szabad hangok címmel adott ki egy kis verses füzetet, már nemcsak demokrata, hanem erősen forradalmi szelemben. Például:

Tudd meg oh nép, a királyok
Véreden hízott nadályok
S ingadozó trónjok alatt
Veled rakatnak őrfalat.

    Íme két versszak az 1848 végén írt Riadó-ból, melyért Czuczor Gergely (1800-1866) hosszú fogságot szenvedett:

2.
Nem kell zsarnok király! Csatára magyarok!
Fejére vészhalál, ki reánk agyarog.
Ki rabbilincseket s igát kohol nekünk,
Mi sárga-fekete lelkébe tőrt verünk.

4.
Tiporva szent jogunk, szent harczczal ójjuk azt.
Pusztítsa fegyverünk a fejedelmi gazt.
A zsarnokok torán népek vigadjanak,
A nép csak úgy szabad, ha ők lebuktanak.
    Ez meg egy másik katolikus pap verséből:
Ha van Isten, van a népnek atyja,
Lesz nap, egy, az égő bosszú napja,
Hol nem a nép vére omlik egyért, -
Egynek vére omlik milliókért.
(Jámbor Pál (1821-1897): Tábori dalok. Életképek 1848).

Szász Károly (1829-1905) így ír a királyokról:

Egy se éljen! nem elég az,
Hogy ha bujdosásban élnek;
Míg egy vércsepp marad bennök,
Megcsal az a vércsepp, félek.
Hátha egy vipera kigyót
Megtalálnak, megszeretnek,
S annak átkozott méhéből
Ujra királyok születnek.
(Életképek 1848. 557.)

Ugyanott jelent meg Tompa (1817-1868) verse, amelynek egy részletét bemutatjuk:

Az állatok közt önszülötteit
Csak a legalábbvaló falja fel;
És a világ órjásilag halad:
Mert most ezt a királyok kezdik el.

A következőt Lévay József (1825-1919) írja egy költeményében:

Ha én király volnék, nem vón maradásom
Sem az emberek közt, sem a más világon.
Nyakamat a hóhér pallos alá vetném,
Nem szólnék ellene, mert megérdemelném.
(Nép Barátja, 1848. 378. Szerkeszti Vas Gereben és Arany János.)

    Nem azt jelenti-e ez, hogy mihelyt király, megérdemli a halált?
    Greguss Ágosttól (1825-1882) egy cifra nevű kis füzet jelent meg névtelenül: Edzdalok, Szarvas, 1848. Egy jegyzet azt mondja, hogy a benne közölt dalok már 1847-ben készen voltak és Zürichben kellett volna kijönniök, de kedves viszonyainknál fogva most már hazánkban jelenhetnek meg. Béranger e lelkes tanítványa nagyon dühös királyokra, nemesekre egyaránt, de legjobban mégis a papokra. Hadd igazolja mindezt néhány mutatvány.

Mi vagy király, ha nincsen koronád
S biborruhád?
Mi vagy tőzsér, ha árud nem kelendő?
Mi vagy, ha nem tisztelnek tisztelendő?
A két zsarnokból:
Nem kell nekem sem a nemes, sem a pap!
Hogy fenék, az világosabb, mint a nap.
Szerencsénken mind a kettő rágva rág,
Míg ők lesznek, addig nem lesz szabadság.

A munkáló honfiak mért éhesek?
Mert dőzsölnek a munkátlan nemesek.
A világosságra szántak mért vakok?
Mert homályban csak halásznak a papok.

Nemes és pap, mind a ketten menjenek!
Az a testet, ez a lelket nyuzza meg.
A nagyokhoz egy részlete:
Lesz kor, midőn felejtve lesztek,
Végkép felejtve általunk,
Kiknek ma koronák s keresztek
Alatt kell még sanyarganunk.
Önvád két versszaka:
Az Istent mindig eltagadtam,
Kit ők teremtnek, a papok.
De még azért nem kárhozám el,
Azért még vallásos vagyok.

El a papokkal. Ők bennünket
Folyvást bolonddá tartanak.
De tettet, mely emberhez illő.
Még sohasem mutattanak.

Ezek után csak természetes, hogy mesterétől is olyan verset fordított le, melyben királyok, papok egyaránt megkapják a magukét. (Béranger: Le bon dieu.)
    Greguss forradalmunkban főképp az antiklerikális szellemet képviseli, mint Arany Jánosnak (1817-1882) az a terjedelmes verse is, mely akkor saját neve alatt jelent meg (Életképek, 1848. II. 38.), de költeményei közé soha nem vétetett fel: János pap országa. E terjedelmes szatíra szellemét hadd éreztesse néhány versszaka:

3.
Ázsiának sáska féle
Kóborló pogánya.
Isten a te lelkedet bár
Mind pokolra hányja,
Ne legyen az idvességben
Soha semmi részed,
Lelked üvsösségeért nem,
de saját bőrünk javáért,
Megtéritünk téged.

5.
Lett is aztán dinom, dánom,
Keresztyén tivornya,
Hirdeté az Isten igét
Papok bora, bornya,
Korcsma lett az Isten háza
Melyben ittak, ette,
S egy-két szentnek a nevét ha
Elgagyogták részeg fővel,
Mindent megfizettek.

Bemutatok egyet abból a részből is, amely egyenként, megszámozva tárgyalja a hit ágait:

13.
Harmadik volt: ország dolgát
Pap kezére bizzad,
Ő ráér tanácsot adni,
Míg más ember izzad.
Ő mindent végez helyetted,
Kell-e több jó annál,
Bizd rá ami gondba jőne,
Csak a pásztor legyen ébren
Hadd alugyék a nyáj.

Az egésznek gondolatmenete ez: a németek a magyar népet megtérítették saját hasznukért. Az országot kifosztották idegen papok, kalandorok Isten nevében, a vallásból pedig megelégedtek a látszattal, képmutatással. Nemsokára német király is jött.
    Mondottuk, hogy A királyokhoz versek szülőoka lett. Az öt közül egyből, amely jóval később, 1848 legvégén szólt bele a vitába, álljon itt egy részlet, a Beteljesült című költemény első versszaka:

Beteljesült, beteljesült tehát
A népköltőnek jósoló szava.
Beteljesült tehát, hogy nincs király,
Akit szerethet egy szabad haza.
A nép napontai ima helyett
Rémteljesen dörögve igy kiált:
Vérpadra huzni, nem tisztelni kell
A népölő, szentségtörő királyt.

    Így megy ez végig öt versszakon keresztül, az utolsó két sor refrain gyanánt ismétlődvén. A vers írója tehát nem érti a tréfát. Ki volt ez? Egy ismeretlen ifjú, aki még 18-ik évét se töltötte be, de két évtized múlva egyik legismertebb és legnépszerűbb költőnk: Tóth Kálmán (1831-1881).
    Természetesen az a szilaj gyűlölet megnyilatkozott prózában is, komolyan és gúnnyal egyaránt. Szolgáljon például Jókai (825-1904) Szegény király! című átkának egy részlete: Ha Isten megengedi, hogy olyan halálod legyen, minő embernek szokott lenni, ha a föld beveszi csontjaidat, azon a helyen nem fog megteremni istennek semmi virága, puszta lesz az; megátkozott porod miatt messze téren kivesz minden, ami zöld és századok múlva a késő nemzedék hol kopár, fűtelen tért talál, arról fogja tudni, hogy oda egy király van eltemetve. Mert átkozott lesz a fű, mely sírodon gyökeret ver és áldott lesz az, mely palotád köveit fogja lepni. A népek pedig boldogok leendnek s örömeik zaja nem hagyand aludni mély sírod fenekén. (Életképek 1848. okt. 22.)
    Lássunk még valamit a politikából
    A függetlenségi nyilatkozat (1849. április 14.) lényege az elszakadás a dinasztiától, túlnyomó része pedig ennek megokolása a dinasztia bűneinek felsorolása által. Ennek veleje gyanánt tekinthetők a következő sorok: Íme elszámláltuk egyszerű históriai igazsággal a Habsburg-Lotharingiai ház példátlan bűneinek hosszú sorát s az örökkévaló Isten ítéletére s a világ közvéleményére hivatkozva mondjuk ki, hogy a hitszegő házzal a kibékülés lehetsége megszűnt s tartozunk Isten törvényének, tartozunk a jognak, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának s a civilizáció érdekeinek, hogy e hitszegő dinasztiát a magyar királyok trónjáról száműzve adjuk át Isten ítéletének, s a közvélemény, morál és becsület utálatának.
    Ugyanekkor mondja Kossuth e híres szavakat: Velem rendelkezhetik Isten akármint az életben. Bocsáthat reám szenvedést. Bocsáthatja reám a vérpadot. Bocsáthatja reám a bürökpoharat, vagy a száműzetést. De egyet nem bocsáthat reám sohasem. Azt nem, hogy én valaha az ausztriai húznak alattvalója legyek.
    A következő szavak Szemere Bertalan miniszterelnöki bemutatkozó beszédéből: A minisztérium magát respublicai irányúnak vallja. Minden törekvésnek ellene lesz, mi a monarchiára visszavezethetne. (Képviselőház 1849. május 2.) Ezek után nem meglepő, hogy 1848-ban Köztársasági Lapok, 1849-ben pedig Respublica című lap is jelent meg. Ez utóbbi Szemere miniszterelnök lapja volt és Erdélyi János szerkesztette. (Itt jelent meg Arany költeménye a függetlenségi nyilatkozatról: Ápril 14-én).
    Talán észre lehet venni, milyen szempontból válogattam ki példáimat. Petőfi forradalmi költészetének azt a részét, amelyben republikánus rajongása és ezzel együtt gyűlölete a királyság és papság iránt tombolja ki magát, általában bizonyos kicsinyléssel szokás megítélni, mint valami kuriózumot, ami csak nála van meg, ami tehát csak őt jellemzi. Persze nagyon kedvezőtlenül jellemzi.
    Nem akarom feszegetni, őszinte-e mindig ez az ítélet, merünk-e ebben a kérdésben őszintén beszélni, csak arra utalok, amit a példák világosan bizonyítanak. Petőfi legszilajabb verseivel sem áll magában, még akkor se, ha halált kiált a királyokra. Már nem egymagában énekel, hanem egy forradalmi kórus közepén. Szóban levő versei tehát nemcsak őt jellemzik, hanem társait is. De még másokat is. Ezeket a verseket kiadták az akkori lapok; némelyek önállóan, brochure alakban is megjelentek, többi közt Czuczor Riadó-ja is. A közönség olvasta, gyönyörködött bennük, terjesztette. Erre nem egy olyan példát lehetne felhozni, mint a következő. Udvarhelye, tehát ugyancsak messze a központtól ünnepi lakomát tartottak. Felköszöntők a kor nagyjaira (Bem, Kossuth, Csányi László kormánybiztos stb.), szavalatok, többek közt ilyen lázító, királyellenes versek: Itt a nyilam (Petőfi), Sirjak-e vagy mérgelődjem, Száz Károly verse, melyből föntebb idéztünk. (Közlöny 1849. április 11.)
    El kell ismerni, hogy ezek a versek jellemzik a kort, amelynek szelleme még az annyira nem rebellis katolikus papságba is behatolt. Fiatal papok fegyvert fogtak, hogy a király hadserege ellen harcoljanak, Czuczor pedig túl a fiatal rajongás korán, 50-ik évéhez közel, olyan gyűlölettel támadt a királyok ellen, mint akár a legfiatalabbak. És a Riadó nem is egyetlen forradalmi költeménye, Jámbor Pál pedig még többet írt.
    Szóval az események a nemzetet a Petőfi útjára terelték, egész addig, hogy utolérte a költőt, aki előbb volt forradalmi, mint mások. Annyira utolérte, hogy Magyarország a függetlenségi nyilatkozat után néhány hónapig tényleg köztársaság, Kossuth Lajos pedig köztársasági elnök volt, csakhogy kormányzó címet viselt. Költőnknek A királyokhoz írt verse, mely annak idején népszerűségét elnyelte, nemsokára már csak szelíd próbálkozásnak tűnt fel és őt magát fokozottabb népszerűség övezte. Már 1848. szeptember 17-én ezt írhatta: S mostan én, ki hat hónappal ezelőtt ezt írtam, hogy „nincs többé szeretett király”, s kit ezért a Kárpátoktul Adriáig elvetemült hazaárulónak kiabáltak magyar testvéreim, most én azt kérdezem: „hát van-e még szeretett király?” és nem kacagok. (Hirlapi cikkek.)
    Egy hét múlva pedig már útban volt a székelyekhez, hogy fegyverre szólítsa őket, a kormány megbízásából.
    A mi forradalmunk a nagy francia forradalom mellett, amely átalakította az emberiség gondolkozását, csak szerény önvédelmi harc, amelynek hatása nem terjed túl határainkon, legfeljebb a külföld rokonszenve alakjában. De egyben felülmúlja amazt: van egy nagy költője. Költő, aki a világirodalom mértékével mérve is a legnagyobbak közé tartozik és akinek a neve örökre összeforr a mi forradalmunkkal.

Szabadság

Kerestünk mi égen, földön téged
Egyetlen egy igaz istenséget.
Te vagy örök, a többi mind bálvány,
Mely leroskad, egy ideig állván.
(Petőfi: A szabadsághoz)

    Petőfinek egyik fő jellemvonása a szabadság szeretete, minden zsarnokság és szolgaság halálos gyűlölete. Annyira uralkodó vonás ez nála, hogy hazafias költészete minden gazdagságával sem tudta kielégíteni, van még külön szabadság költészete is.
    Több ízben kifejezte felfogását az életről, olyan módon, hogy az költészetére is vonatkoztatható. Ilyen az az epigramm, amelyet Összes költeményei-hez (1847) jelige gyanánt írt:

Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.
Szerelmemért föláldozom
Az életet.
Szabadságért föláldozom
Szerelmemet.

    Költészetének tartalmát jól jellemzi, mert valóban ez a két eszme a fő motívuma, de a vers nem annyira új, mint gondolnánk.

A szabadság és szerelem
E szükséges két élelem,
Aki nem bír ezekkel,
Azt a sir csak nyelje el

mondja Kisfaludy Sándor (Boldog szerelem, 120.). Szándékosan használom az új és nem az eredeti szót, mert én nem tudok egyebet gondolni, mint hogy véletlenül találkoztak. Az se egészen bizonyos, hogy ezt a gondolatot Kisfaludy Sándor fejezte ki először.
    Van több verse, amelyben a szabadság eszméje más tárggyal kapcsolódik össze. Az egyikben arról énekel, hogy ő csavargónak született és mindjárt hozzáteszi:

Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hivatalhoz
Tengődöm egy helyen.
(A csavargó)

Hogy itt költőnk a szabadságot énekli meg, még világosabb lesz egy másik költeményéből:

Hah börtönöm ajtaja megnyilt,
Nem börtn-e a hivatal?
Csókolgat a drága szabadság
Édes tüzes ajkaival.
(Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz)

Itt ugyanazon hivatalról van szó, világos tehát, hogy ha nem csavaroghat kedvére, rabnak érzi magát.
    Mikor először utazik vasúton, ujjongva festi az ismeretlen élvezetet, de a befejezés másról szól: Törjetek szét minden láncot, és vasutat csináljatok belőle. (Vas-uton). Az esztendőt, amely kedvesét neki adta, kegyelettel búcsúztatja el, de ellenségének megbocsátani még akkor se tud, mert neki csak a zsarnok és a szolgalélek az ellensége, ezeknek pedig meg nem bocsát. (Szilveszter éje 1847-ben)
    A Felhők néhány darabja is ide tartozik:

Álmamban én
Rabnemzetek bilincsét tördelem.
(Az álom)

Koszoruja lesz a bajnokoknak,
Kik a szabadságért harcolnak
(Kivágom én)

Bordalban is előfordul. Ha nehezen megy neki az ivás, azt képzeli, hogy a kancsó zsarnok szív, amelynek ki kell ontani a vérét.

S e gondolatra kancsóm kiürül,
Készitették bár feneketlenül.
(Furfangos borivó)

    Az erdei lak nem tisztán leírás, a költő bele vegyíti a szabadság dicsőítését is. Ilyenforma A csonka torony is, amelyet másutt tárgyalunk. Aranyhoz írt egyik versében tréfálkozik, hogy azért hízeleg neki, mert hivatalt akar tőle kapni. Ez a gondolat azonban annyira fellázítja, hogy komolyra fordul a tréfás hang és vad tűzzel zengi:

Harsány hymnusodat százszor szent égi szabadság.
(Levél Arany Jánoshoz)

Ez a költemény eredetileg, ahogy Aranynak elküldte, hosszabb volt, a költő elhagyott a végéről 9 hexametert, amely pedig az egészhez nem méltatlanul folytatja a szabadság hymnusát. Nem marad mögötte Első esküm. Már gyermekkoromban megesküdtem, hogy életemnek fő célja lesz a zsarnokság ellen küzdeni. Ezzel rokon gondolat az, hogy egy szentség van csak a világon, amelyért érdemes életet áldozni: a szabadság (Háboru volt). Hogy ő fel is áldoz6za, azt egy rémes álom alakjában mondja el: lehajol, hogy virágot nyújtson át a szabadság istenasszonyának, de ekkor a hóhér levágja fejét s ő azt nyújtja át virág helyett (Szeretek én). Élvezhetetlenül bizarr.
    Állatokon, sőt még az élettelen természeten is szemlélteti, mit jelent neki a szabadság. A rab oroszlán sorsa, akinek még verést is kell tűrnie, iszonyú haragra lobbantja és egy gyönyörű költeményre inspirálja. Ferenczi allegóriát lát benne, a magyar nemzet sorsát, amiről én nem vagyok biztos. Aesopus meséjét is megírja két kis költeményben: A kutyák dala, A farkasok dala. Az utóbbi megint a szabadság elragadó dicsőítése. A tél halála legszebb költeményei közé tartozik. Az allegória kettős értelme: amit mond a költő és amit értetni akar, teljesen fedik egymást, 1848 február végén íratott, tehát tél végén, ugyanakkor azonban költőnk már egészen az eljövendő nagy napok hitében élt. Tudott az olasz forradalomról, tudta, hogy Franciaország is egyre erősödő forrongásban halad egy új forradalom felé, sőt talán már ennek kitöréséről is tudott. Saját hazája lázas hangulatát is ismerte. Amikor tehát arról szól, hogyan küzd a nap és föld a jégszívű tél, e durva zsarnok ellen, akinek szeméből immár sűrű könnyek omlanak és gyáván hal meg: akkor a zsarnokság közeli bukását jósolja. Mindez azonban a tél végét is kitűnően festi. Jó lesz tudomásul venni iskolában is, másutt is, hogy Petőfinek van olyan allegóriája, amelynél szebbet nálunk senki se írt. Kevéssel később a tavasz is a szabadságot juttatja eszébe (A tavaszhoz). Ez is szép természeti kép magában is, de kétségtelen, hogy a fő gondolat a végén van: Hintsd be virággal a szabadság szent halottai sírját. Az akkori európai forradalmak áldozataira vonatkozik.
    A szabadság dicsőítése, vagy a zsarnokság ostorozása egyet jelent, amikor tehát megtámadja azt az aljas szolgai szellemet, amelyet egy főispáni beiktatáson tapasztalt, ugyanazt teszi, mint most tárgyalt többi költeményében. Azok lelkesedése helyett itt izzó haragot találunk (Nagy-Károlyban, szeptember 7. 1846). Felháborodását ez egy költemény nem tudta lehűteni, ugyanekkor ellentét gyanánt leírta a börtönben sínylődő szabadsághőst, bilincsbe verve, amely a szabadságért küzdő kardból készült (A bilincs). A kard és lánc, vagy bilincs kedvelt ellentét nála, mely többször előfordul, külön is megírta egy fantasztikus allegóriában, hogyan született a kard és hogyan a lánc (Kard és lánc). Az előbbi költemény hideg, az utóbbi nagyon csinált, mesterkélt, egyike se tud lelkesíteni. Nem tartozik az elsőrangúak közé A rab se, aki mikor végre kiszabadul, örömében meghal. Még az igazi börtön is felkelti részvétét a benne raboskodók iránt, még inkább azonban borzalmát attól a gondolattól, ha ő is közéjük volna bezárva (A munkácsi várban). Ez a gondolat még később sem hagyta el

Büntessétek a felszólalót,
Áll még Munkács, áll az akasztófa

olvassuk A királyokhoz írt versében. A Vajda Péter halálára írt gyönyörű elégia másutt is tárgyalható lenne, de itt is. A költő ünnepli őt, mint a természet ékes szavú barátját, aki ébredését tavasszal a csalogánynál szebben üdvözölte, int a hon dalnokát; de legfőképp mint a függetlenség hősét. Ünnepli pedig oly csodálatos nyelven és költői gondolatokkal, hogy legszebb költeményei közt is az elején van. Egész költészetünkben jó ha Széchenyinek és Petőfinek jutott, Aranytól, ily remek apotheosis. Hát olyan nagy ember volt Vajda Péter? Nem. Természeti képei, amelyek a csalogány énekénél szebbek, akárhányszor unalmas leírások és örvendezések. Többi munkái se emelik nagy íróink közé, noha nem is az utolsó közül való. Stílusát szándékosan megrontotta nyelvészeti hóbortjával, efféle szófaragással: volhata (lehete), voljak (legyek), volni (lenni), hagyhattanám (hagyhattam volna), elnyeltené, láttani, tapasztaltani, okoztatni. Em (ember), bar (állat), zat (természet) stb.
    Mi hát a magyarázata Petőfi lelkesedésének? A költemény így végződik:

Legkeserűbb az én könyüm, ki benned
A függetlenség hősét siratom.

Valóban Vajda Péter az egyenlőség, szabadság bajnoka, elnyomottak védője, zsarnokság és szolgaság ellensége. Ezt az eszmét szolgálta írói működése, ezért tette át novellái színhelyét keletre, különösen Indiába, hogy szabadabban szólhasson saját nemzetéhez, mikor a szólásszabadság bilincsre volt verve. Ez a szellem érvényesült életében is. Szarvason mint tanár az iskolán kívül maga köré gyűjti a tanulók mellett a felnőtteket is és neveli őket olyanformán, mint Petőfi Apostol-a, falusi jegyző korában. Ekkor tartott erkölcsi beszédeiért följelentették a kormánynál, hogy az ifjakat az egyház és a politikai hatalom ellen engedetlenségre neveli. A kormány elrendelte a vizsgálatot és felszólította az evang. egyházat, hogy teljes szigorúsággal büntesse meg. Az egyház halogatással akarta az ügyet elintézni, de ha a halál váratlanul, férfikora virágjában el nem ragadja a költőt, aligha bírta volna megvédeni a hatalom büntető karjától.
    Erről tudott az ország, tudott kétség kívül Petőfi is, tehát nemcsak apostolt, hanem mártírt is láthatott benne, azon eszmék apostolát és mártírját, amelyeknek szentelte ő maga is életét. Csoda-e, hogy úgy járt vele, mint Béranger-val? A lelki rokonság, az eszmék közössége megnövesztette szemében a költő nagyságát is.

   Forrás: Szigetvári Iván: A százéves Petőfi. Jellemrajz. Székasi Sacelláry Pál kiadása Bp., 1922.