Falumbeli öreg templom,
Jaj, de régen láttalak!
Megölellek a lelkemmel,
Százszor is megáldalak.
Messze jártam s míg mögöttem
Tűnt a völgy, a hegyorom:
Mint az édesanyám képe,
Úgy kísértél, vén torony.
Messziről jöttél utánam,
Lassan, észrevétlenül
S mikor elhagytak az álmok,
Nem maradtam egyedül.
Máskor meg, ha csüggedeztem,
Te kanyarodtál elém,
Mindig fölfelé mutattál
S nem hagyott el a remény.
Mindig hívtál, mindig vártál
S míg sok évem elszaladt,
Hol közelről, hol messzünnen
Kongott hű harangszavad.
Most megálltál és bevártál:
Árnyékodban pihenek,
Úgy érzem, hogy hazaértem,
Mint anyjához a gyerek.
Tárd ki szárnyas, pántos ajtód,
Nyisd ki kebled belsejét,
Itt bent minden oly világos,
Ott kint minden oly setét.
Ismerősként üdvözölnek
Régimódi fapadok,
Fölcsendül egy régi zsoltár,
Én meg sírva fakadok.
Zengi fönt az öreg kántor,
Orgonánkat búgató,
Halk játék a zengő-bongó,
Szíveket símogató.
Ott szunyókál az öreg pap,
Míg a szószéken, felül,
Prédikál a fiatalja
Hívő-rendületlenűl.
Hol van már a jó öreg pap?
S mind a többi hű rokon?
Elköltöztek jobb hazába,
Rózsa nyílik sírjokon.
Kérdem ezt is, kérdem azt is,
S míg kimondom a nevet:
Odakint a temetőben
Egy-egy fejfa integet.
Ám kik egykor ifjú fővel
Templomoztak itt velem,
- Szent mezőn az újkalászok –
Sorba mind megismerem.
Oh mi szép, hogy él a régi
Tűzhelyen a hű parázs,
Kit gomolygó szél kapott el:
Visszahozza e varázs.
Élsz fajomnak ősi törzse,
Dús a lombod, leveled.
Bár maradnék én is, én is,
Mindörökre itt veled! –
Falumbeli öreg templom,
Jaj, de régen láttalak!
Megölellek a lelkemmel,
Ezerszer megáldalak.
Forrás: Budapesti Szemle 1939. 251. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése