- Részlet A pelsűci pap cz. hosszabb költői elbeszélésből –
Kék fátyolán át párás messziségnek
Kalandos szemem a távolba mélyed,
Hol a Sajó, a regélő folyam,
Omló hullámokban siet, rohan.
Mikor a hegy mögött nyugvóra száll
S éjbe merül a bukott fénykirály,
Álmok ébrednek sejtésre, valóra,
Csillagok hullanak le, a Sajóba,
Az isteni tűzijátékban látok
Két sziklaormot: oltárt, imádságot!
Mind a kettő olyan egyforma nagy:
A pelsűci hegy s a – pelsűci pap.
*
Isten kaszája megsuhant
És megdübörgött lenn a hant
A koporsó zord födelén;
A Végtelenség léghajóján
Elszállt az én szép Erzsikém!
Bámész lelkem utána reszket,
Cipelve a sulyos keresztet,
Amivel a sors rámcsapott…
S káprázatok, fények között
Míg a felhő csattog, dörög,
Villám cikázik fenyegetve,
Mintha végóránk közeledne,
A földtől föl a magas égig
Óriás nagyujj nyulik végig…
Megretten a szív s némán hallgat,
Csodálva az Erőt, Hatalmat;
Emitt: Élet, amott: Halál,
De akárhol vagy, rád talál,
Lelkünk remeg, roskad a térd:
- Miért?... Miért?...
*
A mennydörgő ég lekacag:
Ember, alázd meg magadat!
Csak képzelegsz, azt hive, hogy
Te Őt kérdőre vonhatod,
Megfejthetetlen a titok!
Az övé minden! Ha akarja,
Csak egyet suhint keze, karja,
S minden romba dől perc alatt!
Míg fáradt lábunk vánszorog,
Tanyánkon egy vasárnapot
Pihenünk. De Nagyujj legyint - -
És kedd és péntek van megint
És mi magunk nemlétező
Buborék, porszem, levegő.
Ősz beköszönt, nyár fölragyog,
De az eltűnt vasárnapot
Soha többé nem láthatod!
*
Mennék már én is! De velem
Ő nem jön többé sohasem!
Az én elszállt fehér virágom,
Az én szépséges dalospárom,
Felejthetetlen Erzsikém!
Gyémánt, a gyűrűmből kihullott
Igazgyöngy, rubin, drágakő!
Szép, boldog rózsakoszorumból
Tündöklő, ékes rózsatő!
Mi álmodozva együtt jártunk,
Nem hagytuk el egymást soha,
Ábrándok és Örökszépségek
Sovárgó, kettős dalnoka!
Csak a lant – kettő, de amit zeng,
A dal egy lélekből fakadt,
Egy lélek szőtt a boldogságról
Bűbájos tündérálmokat!
Óh! csak még egyszer mosolyogna
Reám szelid, szépséges arca!
Ártatlanul, mint rózsás hajnal,
Ki ébred ezer s ezer dallal.
*
A gyötrelmektől lázong a sziv
S indulatoktól fuldokol,
De az ő nyájas emlékében
Mennyé szelidűl a pokol
Ő csak mesélt, dalolt, mosolygott
S imát sohajtva égbe szállt…
Csak életet, Teremtőt látott
S nem hitte a bűnt, a halált.
Nem látta, hogy a falevél hull,
Hogy hervad a mező, a rét,
Mindig zord tél mulását várta,
Megujulást, tavaszt remélt.
Ő csak fényt látott: hite fényét:
A sajóparti szent papot,
Dávid király költői lelkét,
Zsoltárzengő áhitatot.
Mint a pelsűci Nagyhegy – csak hegy,
A pelsűci pap sem egyéb,
Csak pap, csak hit, ki leborulva
Imádja, áldja Istenét.
A jóságos, dicső Apostol,
Áhitat tiszta orma ő,
Lelkek sziklája, hajthatatlan,
Meg nem rendülő szent erő!
Ostromolják vad, konok, álnok,
Harsogó, tajtékzó hullámok,
De ő csak áll, meg sohse rendűl
Se hullámtól, se félelemtűl,
Semmi más, csak pap; Isten lelke,
Imák,zsoltárok fejedelme,
Viharban villám, fáklya vaksötétben,
Világot gyujt a téveteg elmékben,
Nem mennydörög, csak szeliden susog,
Mint Libanon lábán a cédrusok,
Vagy út szélén a délceg topolyák,
Ha szél borzolgatja ágát-bogát;
Orgona, mely zúg, zengve hirdet
Szeretetet: a megváltó hitet,
Harangszóban száguldva szelek szárnyán,
Végig a világ ezer táján,
Bujkálva lenn, a völgyek templomában,
Vagy fönn, a bástyán, mint őr a várban,
Hol álmodó romok s éber virágok
Együtt álmodnak mesét, dalt, álmot.
*
Talán nem is pap volt, de A Hit,
Maga a földreszállt Ima,
Kinek adatott mennyet, földet
Keresztűl s végig látnia,
Ha összetörte lelkét balsors,
Nem káromolt, nem átkozott,
Esti imában meghalt s reggel
Imájában – föltámadott.
*
Nézem a föllegbontó hegyet, a nagyot,
S imák ormát: a pelsűci papot.
Melyik Sion? Melyik a Golgota?
Én nem kérdeztem s nem tudtam soha!
Én mindkettőt fények ormának láttam,
Világfáklyának Isten ablakában;
A hegyet – papnak s hegynek a papot,
- Ha kél, ha nyugszik, fényt hozott s hagyott.
Azt zúgja a felhők bősz viharába
A Nagyhegy, mit hirdet a Nagypap szája!
S az imából épp, mint a hegytetérűl
Az Örökhit kemény igazsága csendűl,
Amit zeng a világon minden,
A hegy és a pap: egy az Isten!
*
Egy! Egy az Isten! S gyönyörű világa:
A szépségeknek zengő orgonája!
Vad viharral a verőfény derűjével
Az orgona azt zúgja széjjel,
Hogy az ég boltjától le a porig
Csoda minden s csodákat álmodik!
Forrás: Budapesti Szemle 1936. 240. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése