2024. márc. 18.

Lőrinczy György: A pelsűci hegyek

 

- Részlet A pelsűci pap cz. hosszabb költői elbeszélésből

 

Kék fátyolán át párás messziségnek

Kalandos szemem a távolba mélyed,

Hol a Sajó, a regélő folyam,

Omló hullámokban siet, rohan.

Mikor a hegy mögött nyugvóra száll

S éjbe merül a bukott fénykirály,

Álmok ébrednek sejtésre, valóra,

Csillagok hullanak le, a Sajóba,

Az isteni tűzijátékban látok

Két sziklaormot: oltárt, imádságot!

Mind a kettő olyan egyforma nagy:

A pelsűci hegy s a – pelsűci pap.

*

Isten kaszája megsuhant

És megdübörgött lenn a hant

A koporsó zord födelén;

A Végtelenség léghajóján

Elszállt az én szép Erzsikém!

Bámész lelkem utána reszket,

Cipelve a sulyos keresztet,

Amivel a sors rámcsapott…

S káprázatok, fények között

Míg a felhő csattog, dörög,

Villám cikázik fenyegetve,

Mintha végóránk közeledne,

A földtől föl a magas égig

Óriás nagyujj nyulik végig…

Megretten a szív s némán hallgat,

Csodálva az Erőt, Hatalmat;

Emitt: Élet, amott: Halál,

De akárhol vagy, rád talál,

Lelkünk remeg, roskad a térd:

- Miért?... Miért?...

*

A mennydörgő ég lekacag:

Ember, alázd meg magadat!

Csak képzelegsz, azt hive, hogy

Te Őt kérdőre vonhatod,

Megfejthetetlen a titok!

Az övé minden! Ha akarja,

Csak egyet suhint keze, karja,

S minden romba dől perc alatt!

Míg fáradt lábunk vánszorog,

Tanyánkon egy vasárnapot

Pihenünk. De Nagyujj legyint - -

És kedd és péntek van megint

És mi magunk nemlétező

Buborék, porszem, levegő.

Ősz beköszönt, nyár fölragyog,

De az eltűnt vasárnapot

Soha többé nem láthatod!

*

Mennék már én is! De velem

Ő nem jön többé sohasem!

Az én elszállt fehér virágom,

Az én szépséges dalospárom,

Felejthetetlen Erzsikém!

Gyémánt, a gyűrűmből kihullott

Igazgyöngy, rubin, drágakő!

Szép, boldog rózsakoszorumból

Tündöklő, ékes rózsatő!

Mi álmodozva együtt jártunk,

Nem hagytuk el egymást soha,

Ábrándok és Örökszépségek

Sovárgó, kettős dalnoka!

Csak a lant – kettő, de amit zeng,

A dal egy lélekből fakadt,

Egy lélek szőtt a boldogságról

Bűbájos tündérálmokat!

Óh! csak még egyszer mosolyogna

Reám szelid, szépséges arca!

Ártatlanul, mint rózsás hajnal,

Ki ébred ezer s ezer dallal.

*

A gyötrelmektől lázong a sziv

S indulatoktól fuldokol,

De az ő nyájas emlékében

Mennyé szelidűl a pokol

Ő csak mesélt, dalolt, mosolygott

S imát sohajtva égbe szállt…

Csak életet, Teremtőt látott

S nem  hitte a bűnt, a halált.

Nem látta, hogy a falevél hull,

Hogy hervad a mező, a rét,

Mindig zord tél mulását várta,

Megujulást, tavaszt remélt.

Ő csak fényt látott: hite fényét:

A sajóparti szent papot,

Dávid király költői lelkét,

Zsoltárzengő áhitatot.

Mint a pelsűci Nagyhegy – csak hegy,

A pelsűci pap sem egyéb,

Csak pap, csak hit, ki leborulva

Imádja, áldja Istenét.

A jóságos, dicső Apostol,

Áhitat tiszta orma ő,

Lelkek sziklája, hajthatatlan,

Meg nem rendülő szent erő!

Ostromolják vad, konok, álnok,

Harsogó, tajtékzó hullámok,

De ő csak áll, meg sohse rendűl

Se hullámtól, se félelemtűl,

Semmi más, csak pap; Isten lelke,

Imák,zsoltárok fejedelme,

Viharban villám, fáklya vaksötétben,

Világot gyujt a téveteg elmékben,

Nem mennydörög, csak szeliden susog,

Mint Libanon lábán a cédrusok,

Vagy út szélén a délceg topolyák,

Ha szél borzolgatja ágát-bogát;

Orgona, mely zúg, zengve hirdet

Szeretetet: a megváltó hitet,

Harangszóban száguldva szelek szárnyán,

Végig a világ ezer táján,

Bujkálva lenn, a völgyek templomában,

Vagy fönn, a bástyán, mint őr a várban,

Hol álmodó romok s éber virágok

Együtt álmodnak mesét, dalt, álmot.

*

Talán nem is pap volt, de A Hit,

Maga a földreszállt Ima,

Kinek adatott mennyet, földet

Keresztűl s végig látnia,

Ha összetörte lelkét balsors,

Nem káromolt, nem átkozott,

Esti imában meghalt s reggel

Imájában – föltámadott.

*

Nézem a föllegbontó hegyet, a nagyot,

S imák ormát: a pelsűci papot.

Melyik Sion? Melyik a Golgota?

Én nem kérdeztem s nem tudtam soha!

Én mindkettőt fények ormának láttam,

Világfáklyának Isten ablakában;

A hegyet – papnak s hegynek a  papot,

- Ha kél, ha nyugszik, fényt hozott s hagyott.

Azt zúgja a felhők bősz viharába

A Nagyhegy, mit hirdet a Nagypap szája!

S az imából épp, mint a hegytetérűl

Az Örökhit kemény igazsága csendűl,

Amit zeng a világon minden,

A hegy és a pap: egy az Isten!

*

Egy! Egy az Isten! S gyönyörű világa:

A szépségeknek zengő orgonája!

Vad viharral a verőfény derűjével

Az orgona azt zúgja széjjel,

Hogy az ég boltjától le a porig

Csoda minden s csodákat álmodik!

 

Forrás: Budapesti Szemle 1936. 240. kötet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése