Eljöttünk, eljöttünk
Szent István szolgái,
Kézen hozván szívünket.
Udvarlunk országúl
Szent István szolgái,
Istápunknak, szentünknek.
Dicsőséged miközöttünk
Kilenc százados,
Mégis néped körülötted
Sírván darvadoz.
Lerongyollott örökséged,
Héja, holló beletépett,
Sajog, hervadoz.
Régi javunk idézgetjük,
Régi urunk keltegetjük,
Jöjj el, vigasztalj!
Emberíts meg élő karddal,
Élőbb malaszttal.
„Népemnek sírását
Hallom én, hívását,
Fehérvári rög alúl.
Idő kemény kezét,
Napjai nehezét
Síromban is, régi pásztor,
Érzem ostorúl.
Fiaim, halljátok
Virrasztó királytok,
Régi szava szívetekben
Légyen örök-új.
Gázoltatok sokszor sajgó sírom hantján,
Idegen istennek térdeteket hajtván,
Napnyugatnak, keletnek.
Hitefogyott népem, ellenemre járván
Hányszor fölemelted a ledöntött bálványt,
Mint a pogány, eretnek.
Bűnbánatos mellet háromszor verjenek
Mind, akik magyarok, mind, akik engemet
Hívnak, szeretnek.
Nem szólok én szókkal,
Széllé szállandókkal,
Magyarjaim, tinéktek.
Kardemelő karom,
Keresztelő karom
Temetetlen hagyom rátok:
Megtiszteljétek!
Őrizzétek épen,
Testamentomképen.
Törvénytevő akaratom
Abból értsétek.”
Édesapánk, elfeledtünk magagyilkos ésszel:
Meg is verjük a mellünket pironkodva hétszer.
Mind a hazát mossa végig vezekelő bánat.
Úgy kiáltunk, újhodottan teutánad.
Édesapánk, országunkat tenyeredre tesszük,
Országosan Isten előtt esküsszük az esküt:
Aki nekünk törvényt tettél ezer esztendőre:
Megfogadjuk, meg is álljuk ezer esztendőre.
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 249. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése