Éltem mint a patak, melynek
Habja lassan, lejtve foly,
Partján a tavasz virága,
Zöld füzek hajolnak rája
S águkon madár dalol.
Néha-néha elmerengek
Multon avagy jelenen –
Elmerengek s olykor épen
A jövő kies révében
Köt ki a képzeletem.
A remények sólyomszárnya
Oly gyakorta fölragad,
Föl a mérhetetlen magasba,
Hova csak az isten napja
Küldi el a sugarat.
Kérdezém én már szivemtől,
Miért is hagyja a jelent?
Hisz elég a föld is nékem,
Mért keresi hát az égen
Fönn a rejtett végtelent?
Félek, hogy míg a jövőnek
Titkos zárát föltöröm,
Elsuhanhat, mint az álom
Az a csendes boldogságom,
Amit itt nyújt kis köröm.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése