Előttem áll a régi homok-óra,
- Egykor arany-fövénnyel volt tele –
S látom merengőn, mélán, elfogódva,
Mindjárt lehull utolsó por-szeme.
Órát talán többet nem is jelez már,
Csak percet ád elmúló percihez,
S ha gyors szárnyán a végső perc is elszáll,
Azt kérdi lelkem. – és aztán - - mi lesz?!
Talán folytatjuk majd a földi létet,
S fölhangzik ott vadászat s harc zaja,
Talán szebben virulnak majd a rétek,
Talán dúsabb gyümölcsöt ád a fa,
S lesz mindenünk, hisz’ telt a síri-kamra,
Van fegyver ott, étel s ital elég…
De hát ki vágy’ tovább küzdésre, harcra,
Miben a földön élte eltelék?!
Vagy elmegyünk a Cháron csolnakában,
Mely ismeretlen parton majd kiköt,
S élünk örök sötétség bús honában
Melynek partját ellepte éji köd.
S boldog csak az, ki szürcsölgetve issza
Léthéből a felejtés csöppjeit,
S jaj annak, aki jár a földre vissza,
A honn-maradtakat hogy intse itt!
Vagy Ábrahámnak boldog kebeléből
Tekint le ott, ki itt Lázár vala,
Hová a gazdag elepedve néz föl,
S szomját nem oltja hűs víz itala.
De hajh! hitet ki merne tenni rája,
Hogy csak Lázár volt, és nem gazdag is,
Hogy mindig tárva volt a szíve, háza,
S adott fillérje közt nem volt hamis?!
Vagy tán elérjük boldogok honát, hol
Fekvő-helyünk a puha kerevet,
S el-elbűvölve húrik lágy dalától
Szürcsöljük a méz-édes sörbetet.
De nem! – a lelkünk üdvöt hogy’ találhat,
Ahol nem élhet már jobbik fele,
S ahol föltámad undor és utálat,
Ha a gyönyörrel lelkünk eltele?!
Vagy tán egy kéz visszára forditandja
A homok-órát, ha lejára az,
S újnyár jövend megint az új tavaszra,
S új ősz után az új tél elhavaz,
És új – nem: csak megunt járomba fogva
Robotolunk tovább, ahogy’ lehet,
S mint gálya-rab a taposó-malomba’
Kezdünk és végzünk új s új életet.
Vagy elmegyünk, hol bánatnak s gyönyörnek
Emléke többet el nem érhet, és
A élt s nem-lét kérdési nem gyötörnek,
Nincs öntudat és nincsen létezés,
Mert nincs ott kérdés, nincsen ott megoldás,
Nem bűvöl semmi, nem fáj semmi se,
Nincs ottan ábránd, nincsen ott csalódás,
Mert – elmegyünk - - az örök semmibe.
Óh! boldog az, akit szent hit malasztja
Ölébe vesz és lágyan ringat el,
Hivén, ha itt fejét álomra hajtja,
Angyal-seregben ébred újra fel,
Ahol együtt leend azokkal újra,
Kik elhagyák itt, kiket itt hagyott…
- A homokórán egy por-szem lehulla,
Leszállt az éj - - és én magam vagyok…
De nem! nincs kétség abba’, hogy al élek
Egy égi fény-forrásból származott,
Mint napsugár, ha percre rája téved,
Fénnyel ragyogja be a harmatot,
És aztán elszáll, nem a puszta űrbe,
Nem végez el, nem kezd új életet,
De egybe olvad, ismét egyesülve
Az égi fénnyel, melyből vétetett.
Az égi fénnyel, mit egykor kigyújta,
Akihez ember-elme föl nem ér,
Aki teremtett, és teremthet újra,
Mert nincs előtte sem idő, se tér…
- - - Még működik a régi homok-óra,
S én itten ülök még szemben vele,
És várom csöndben, bízón, megnyugodva,
Mikor hull le utolsó porszeme…
Forrás: Budapesti Szemle 1937. 244. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése