Mindenki tudja, hogy Bárd Miklós írói név; aki viselte, leveldi Kozma Ferenc tábornok.
Irodalmunk történetében Balassi Bálint, Zrínyi óta Bessenyein, a két Kisfaludyn át Petőfiig s azóta is sok példa van rá, hogy ugyanaz a kéz forgat tollat és kardot. Mint falusi szobákban a kedves arcképek mellé odatűznek egy-egy szentelt barkaágat, a magyar költészet Múzsája Bárd Miklós katonás képe mellé is odatette a maga babérágát.
Az itt következő költemények életének különböző korszakaiból valók. Az első fiatalkori, mikor a későbbi tábornok a káplárcsillagot varrta fel gallérjára. Szeme akkor is egy más csillagra nézett, a költészetre.
CSILLAGHULLÁS
Csillaghullás volt, sűrű csillaghullás,
Bár földi nagyság egy se halt bele,
De úgy fordult, hogy két kis cérna csillag
Kék atillámra fölbiggyeszkede.
Hullott aznap a csillag özönével,
Hozta a rangot, méltóságokat,
„Magas nap” volt, és – nékem is meghozta
Rég kiérdemelt káplárságomat.
Királyi névnap, - az ágyuk dörögnek,
Az ezred mind egy gombig plén-parád,
Kis biztatás és elhiszem, hogy nékem
Rendezték e nagy ceremóniát.
Nekem harsognak diadalt a kürtök,
Engem köszönt az ágyudörrenés.
Víg dáridóval szállt alá az este,
Nagy ünnep volt, - csillagkeresztelés.
S hogy vége volt a víg keresztelőnek,
Csillagos éjjel ballagék haza.
Feledve mindent, elbűvölt, mint régen,
A tiszta fényes nyári éjszaka.
És lelkem újra szárnyat bontva szállna
A magasba, de törve hulla le,
Ne is tekints rám égnek tiszta lánya,
leszálltam én a föld porába, - le.
Az égnek legszebb csillagát szerettem,
Tekintetem most fel hozzá ragad:
Te égi láng óh rejtsd el én előttem
Tündöklő fényes tiszta arcodat.
Félek, a lelkem újra elbűvölnéd,
S én hadd feledjek, - sorsom mást hozott,
Ne lássalak, hogy ragyogónak lássam
A fényeskedő cérna csillagos.
(Hajduböszörmény, 1879.)
A második vers másik eszményét, a szerelmet magasztalja.
BÁR FÉNYES ÁLMOM…
Bár fényes álmom végképp semmivé lett,
Kicsinyes sors! már megbékülve véled
Tekintek én az égre.
Érzem, szívemnek nem lehet panasza,
Volt dús nyara, volt virágos tavasza
S egy nagy gyönyörűsége.
Ó, szerelem, te én gyönyörűségem,
Te diadalmas annyi szenvedésen,
Te egy igaz valóság!
Fogyó időm borútlan, tiszta napja,
Ó, maradj még fönn, ne siess nyugatra,
Itt nyílnak még a rózsák.
Ragyogj alá ez őszülő világra!
Hol a dicsőség, mely Pazar sugárral
Ily gyönyörűn befesse
Bíborral hajnalát, fényözönnel napját
S majd rózsaszínre csendes alkonyatját,
Mielőtt jő az este?
(Turjaremete, 1897.)
A világháború után nyugdíjba lépett. E gondterhes időkben egy verset ad karácsonyi ajándékul feleségének. A vers így hangzik:
MI KETTEN
Én Uram Jézus, áldd meg ezt a fát,
A szegényemberek karácsonyát.
Mi hűk s szerények vagyunk, szeretetben:
Zsókom, mi ketten.
Egy gally, mi zöld, egy gyertyaszál, mi lángol,
Mi felismerünk benne, égi vándor.
Mi Emauszból jöttünk mind a ketten
Ez ünnepesten.
(Budapest, 1921.)
Ezekből a nehéz időkből való a következő költemény is.
A MÉLY ÚTBAN
Jaj, becsülettel kiszolgáltam,
Jaj, negyven évig lovon jártam,
Érdemrend díszíté kabátom
És magosan hordtam fejem:
Most elvénülve, elszanálva
A mély úton a proletárba
Nagy sereg vén ballag velem.
Jaj, keserves az út odáig,
Jaj, eljutottunk a határig,
S ha odaértünk, majd elválik,
Hogy nem fogadnak szívesen.
Nincs bennünk proletári kellék,
Mert aki vén, nem váltja lelkét,
Hát nem leszünk se kinn, se benn.
De jaj, nem így a fiatalja!
Ez könnyen vált, ha kedve tartja,
A proletárkas befogadja,
Ha tavaszban kirajzanék.
Én nemzetem, ezt védve védjed,
Mert jaj, ha a mély útba téved,
Ezt elnyeli a szakadék.
(Budapest, 1932.)
A boldog családi élet költője utolsó könyvét ezzel adta át feleségének:
ZSÓKNAK, UTOLSÓ KÖNYVEMBE
Én édes Zsókom, vedd e kötetet,
Ez utolsót így ajánlom neked:
Az Úr kegyelme nem vette rovásra
Botlásaim e földi vándorlásba;
A sors kegyéhez sose volt közöm,
Az élet javát Néked köszönöm:
Derűjét, fényét, négy szép fiamat
S a jó Istennek Téged magadat.
(Budapest, 1935.)
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 250. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése