1.
Verőfényes, virágos volt a mult.
Aztán hazámra balsors tornyosult.
Kegyetlen ég zúdítja ránk a bajt,
A föld kegyetlenül a bajba hajt.
Fegyvercsörgés riaszt mindenfelől,
Nincs itt menekvés kín s halál elől.
Puszták felett por, füst az égig ér:
Hún őrcsapat fogolyhadat kisér.
Igazság nincs, a jognak vége van,
Nincs út kitérni, minden hasztalan.
Ki hallaná a balsorsból szavam?
Hurjaim hún kürtszóra zengenek.
Kicsorduló kínom ki érti meg?
2.
S most árvaság a sorsom,
Had zúg és ló nyerít,
Pusztán haddal vonulni
Parancsszó kényszerít.
Hazám felé az útat
Ködös csúcs zárja le.
Homokból tornyok épít
A pusztaság szele.
A húnok, mint a kígyók,
Vadak s kegyetlenek,
Bőrpáncéllal, nagy íjjal
Büszkén feszítenek.
Megpattanásig vertem kobzomon
A második dalért a húrokat.
Haló vággyal, tört szívvel sorsomon
Sírok sokat, sokat.
3.
Elhagytam Kínát, ékes földemet
S lakásom most a húnok sátra lett.
Sírok vesztett család és rang után,
Ó, nem születni jobb lett volna tán!
Körűl a sok gyapjú s nemes-gunya
Az én szememnek dísztelen s csunya,
Rá nem vehetnek, bármi is legyen,
Hogy rossz-szagos juhhúsukból egyem.
A bőrdobokat éjjel is verik,
Szünetlenül peregnek reggelig.
Pusztán a szél vadúl végighasít
S tábort s utat porral homályosít.
Mult-siratás és fájdalmas jelen
Daloltattak harmadik dalt velem.
Egy percnyi nyugtot nem hagy bánatom.
Lesz-é, hogy egyszer fogytát láthatom?
4.
Nincs nappalom és nincsen éjszakám,
Hogy meg ne látogatna szép hazám.
A földnek számtalan lakója van,
Egy sincs közöttük ily boldogtalan.
A bajban, mit ránk ég haragja mért,
Megszűnt a rend, nép nem követ vezért.
Szabadulásom nem lehet soha,
Rabul fog itt e vad nép tábora.
Minden szokatlan, furcsa itt nekem,
Hogy’ is szokhatnám itt meg életem?
Az én lelkemmel nincsen itt rokon,
Ki értené meg árva bánatom?
Erőm a kínban tántorogva fogy,
A végzet-súlytól lelkem összerogy.
Elénekeltem már négy versemet,
De csak növeltem szenvedésemet.
5.
A vadkacsák indulnak dél felé,
E vad földről hírt hadd küldök velük.
Megjönnek északról a vadkacsák,
És mintha földem hangját hallanám.
Olyan felhős magasban szállank át,
Hogy ékjüket alighogy láthatom.
Hasztalan sohajtok, szenvedek,
Az én kínomnak enyhülése nincs.
Redőbe vonva két szemöldököm
A holdat nézem s játszom kobzomon.
Ötödik dallá gyüjtöm hangjait,
S lelkem bolyongva jár a dal-nyomon.
6.
A pusztán megfagyott a zuzmara,
A zord hidegben annyit szenvedek.
Az éhségem hiába kényszerít:
A sajtjaikból enni nem tudok.
Éjjel a part-emésztő árvizek
Félelmetes zúgását hallgatom.
Reggelre túl az óriás falig
Elöntve látom mind az útakat.
A mult napokra sírva gondolok,
Jaj, visszatérni többé nem lehet…
Hatodik ének. Fojtó fájdalom
Kezem megbénította kobzomon.
7.
A nap lement s a bús szélben körűl
Riadva ébred hún-ország zaja.
A kínt, mely lelkem megragadja most,
E vad földön kinek beszéljem el?
Komor s magányos pusztaság felett
Kigyúl a jeltűz végtelen sora.
Gyengének, aggnak erre nincs helye,
Csak izmos, ifju ember él meg itt,
Hazám mezőit és patakjait
A hún vidékhez nem hasonlitom.
A messzi sík, amerre lát a szem,
ökörcsordától, juhnyájtól nyüzsög.
De víz kiszikkad, rét taroltan áll,
s ló és ökör füvet másutt keres.
A bosszuságé hetedik dalom:
Az életet tovább itt nem birom.
8.
Ha a felséges ég a földre lát,
Mért nem könnyíti sorsom nagy baját?
Ha szellemekben bölcs erő lakik,
Mért kárhoztatnak rab sorsára itt?
Barbár hún férjet mért ad most a menny?
A szellemek mért bánnak így velem?
Vigasztalást keresve, bánatom
Tudós zenéjű dallal altatom.
De jaj, mihelyt az ének véget ér,
A fájdalom szivembe visszatér.
9.
Az ég s a föld örök s határtalan,
Mint ők: balsorsom, búm véget nem ér.
Az élet álma gyorsan illanó,
Gyorsabb a hajnal lába nem lehet.
Rendeltetésem megtiltotta, hogy
A boldogság derítse sorsomat.
Az elveszített ifju évekért
Az ég magasát sírva vádlom.
Oly mély a kéklő égi boltozat –
Hogy’ is juthatna hozzá jajszavam?
A kék üresben, pusztaság felett
Csak füstöt látok, füstöt s felleget.
Kilencedik dalomnak vége van,
A bánat verse; jaj, visszhangtalan.
10.
S szüntelen ég a nagy fal tűz-sora
S a csatatéren nem lesz csend soha.
Kapukra dűl a dúló áradat,
És este szél süvölt a hold alatt.
Szülőhazám be messze, messze van,
Kiáltással keresni hasztalan.
S nekem hangom már halk sírásra sincs,
Lélekzetem lefogja kín-bilincs.
Sorsom reménytelen, száműzetés,
S jaj, végtelenbe síró szenvedés.
Sírtam, hullattam véres könnyeket.
A tizedik dal könnyek veres lett.
11.
Mi a halál félelme, nem tudom,
De életembe sem kapaszkodom.
Magamat mégis el nem veszthetem,
míg egy cél sugarazza életem.
Az lelkesít, hogy egyszer, úgy lehet,
Meglátom újra drága földemet.
Ha itt halok meg, sírba itt esem,
Megsemmisűlök végérvényesen.
Ó csillagok! Hún sátorbolt alatt
Megvolt a nász. Világra hoztam két fiat,
Gondozom őket, óvom, szoptatom,
S bár itt születtek, pusztán ,északon
Mindegy nekem:
Szeretem őket, két kis gyermekem.
Bár tizenegyedik dalom
Zenéjében panaszkodom,
Enyéim ők, el nem hagyom:
A húsunk, vérünk egy nagyon.
12.
Keleti szél, tavaszos, langyos, jó idő.
Ragyog a fény. A császár küldi, tőle jő
A földünket derítő béke-nap.
Hún harcosok dalolnak és kurjantanak.
Megjött a béke, nincsen többé ütközet.
Egyszerre csak hír érkezik s örömkövet,
Szabadulást hoz: ezer unciát,
Hogy megfizesse váltságdíjamat.
Ó boldogság! Hazámba visszatérni már szabad,
A császár arca újra megragyog nekem!
Jaj, kín! elhagyni, mindörökre el
S nem látni többé két hún gyermekem!
Örömmel harcra kelt a fájdalom
Így született meg tizenkettedik dalom.
Maradni? Menni? Mind a kettő kínos. Ó,
A kettőt együtt tenni volna jó.
13.
Sírjak? Szép Kína vár. Indulhatnék vígan.
Magamhoz szorítom két hún fiam
És ruhájukra könnyem hullva-hull.
A követ itt van, már kérdez, keres,
Lovai várnak nyughatatlanúl…
A jajgató szó elhal ajkamon…
Örökre vélük lennem kellene
S én mégis mindörökre itt hagyom!
A napfényt már fátyol takarja el.
Gyermekeim, már menni, menni kell.
Honnan találhatnék majd szárnyakat,
Hogy eljöhessek s megtaláljalak?
A két lábam nehéz, szívem beteg,
Minden lépés messzebb visz tőletek.
Pusztul a test, a lélek elrepül.
De él szerelmem győzhetetlenül.
Lázasan sírt az ujjamtól a lant,
A tizenharmadik dal úgy fogant.
Kettészakítva lelkem és szivem.
Jaj, ezt a kínt nem érti senkisem.
14.
S most Kína földjét újra láthatom.
De hol maradt két drága magzatom?
A tehetetlen vágy nyugtot nem ad,
Csak látásuk csitítná szomjamat.
Jaj, mindenütt, ahol csak ember él,
Borút öröm követ mindenkinél.
A nagy világom egy van csak: magam,
Aki szünet nélkül boldogtalan.
A hegy magas, a róna végtelen,
A viszontlátásunk reménytelen.
Csak mélységes magányu éjeken
Mutat meg egy-egy álomkép nekem.
Magamhoz vonlak, megszorítalak,
Lelkem csupa kín s ujjongó öröm.
Felébredek és hordom kínomat
A megszokott körön.
Tizennegyedik dal. A két szemem
Könnyekkel van teli.
Forráshoz vissza nem térhet folyó,
Lelkem sem tud felejteni.
15.
Tizenötödik ritmusom siet,
Ki tudná most követni röptömet?
Idegen harcos nép között
Hún sátor volt lakom.
Kértem, reméltem és az ég
Hazavitt egy napon.
S most ismét Kínában vagyok
S vidulnom kellene,
De jaj, új kínt borít reám
Az új gond fellege.
De jaj, új kínt borít reám
Az új gond fellege.
a tündöklő csillagsereg
Nekem komor, sötét.
Anya- fiúk: hogy’ bírjuk el
A válás végzetét?
Felettünk egy az égibolt
S nincs kapcsunk, nincs utunk.
Örökre eltépett szivek,
Egymáshoz hogy’ jutunk?
16.
Tizenhatodik dal. Gondolatom
Bús ritmusára kóboroltatom.
Ó messzeségben élő gyermekek,
Egész világ választ el tőletek!
Ha száll a nap s a hold túl megjelen,
Elnézik egymást messziről s reménytelen.
Találkozás nincs, jól tudom, de – jaj nekem –
Tudás mit ér, ha őket nem feledhetem?
Elpengetem a zengő húrokat,
S a fájdalomnak kobzom hangot ad.
Kína ölel. Elhagytam két fiam,
Szegény szívemnek most új kínja van.
Vért sírva vallatom a kék eget:
Mért éljek, ha csak kínnal élhetek?
17.
Tizenhetedik dal. Szivem beteg.
Úttalanok az óriás hegyek.
Eddig a honvágy volt mindig velem,
Most két fiamért sírok szüntelen.
Sárga virágú ürmök északon,
Holt ágak, lomb-halott az ágakon,
Hullt ember-csontok őszi réteken,
Rajtuk a kardok mély vágáshelye,
Suhogó szélben hull a zuzmara.
A nyár is borzongással van tele.
Itt ember, állat elbágyadva jár.
Kiéhezett, elnyűtt, erőtelen.
Ki mondaná meg, hogy meglátom-e
Én drága városom, szülőhelyem?
Zokogásomtól dalom elakad.
Ablakomnál iratom magamat.
18.
Északról szól a hún kürtök szava,
Ritmusra fogta kobzom dallama.
Nem lesz tizenkilenc dal… Elcsitúl,
De zeng echója múlhatatlanúl.
A muzsika s a dal szépségei
A természetnek drága kincsei.
Örömet bú és bút öröm követ,
Megzengetik az érzékeny szivet.
Szép Kína földje és a hún mezők,
Időjárás, szokás: különbözők.
Az ég s föld két végére így vetett
A sors szegény anyát és gyermeket.
A kín, hogy sorsom így bánt el velem,
Akár a menny mélysége, végtelen.
S a hat elem, a Mindenség-csoda
Választ jajomra nem küldhet soha.
Franciából fordította: Áprily Lajos
Forrás: Budapesti Szemle 1938. 248. kötet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése