Anyám! nekem ma nagy napom van,
Ma negyven éve annak ép;
Zsongott a halk szó álmainkba:
„Kelj fel te győző ifju nép!”
S pirosló arczczal tüstént sorba álltunk…
Puskánk a hajnalfényben csillogott…
Szólt a vezérlő: legyetek viharrá,
Mely elsöpörje a tábort amott.
S folyó, mocsárja, az iszap, sás…
Haj! mindez nem volt akadály;
Ugy mentünk, mint az oroszlánok,
Az ágyú-tűz villáminál;
Dörgött az ágyú, hogy a föld is ingott,
Pörgött a dob, a puska ropogott…
Fiúk előre! írjátok hazátok
Történetében vérrel e napot.
S rohantunk fel a föld-falakra,
S le az árkok mélységibe;
S mint egykor majd a v9ilág végén,
A tájt halálzaj zugta be;
Birokra kelve, ember ember ellen –
Csattogva szórta kard s tőr a tüzet…
S az ellenséget futni kényszeríté
A vad, itéletnapi rémület.
Nagyon kemény nap volt az akkor,
Sok ifjú hős elhulla ott;
Ki tudja, hány, kit égő sebbel
A csatavész földhöz csapott!
A te fiad még állt, de ugy vezették:
Mindkét karomból ömlött, folyt a vér…
Te meg óh édes! akkor itthon értem
Imádkozál és egyre könnyezél.
De ma szememben csillog a könny,
Vigyük az Úrnak óh anyám!
Mert ő fedett be szent kezével
E véres napnak hajnalán;
Hiszem, az angyal, a ki ma is öröm.
S velem volt akkor a vér mezején,
Felviszi égbe, és az elfogada,
Kitől az éltet s e könyüt nyerém.
Forrás: Magyar Szemle 26. sz. 1889. jún. 16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése